Schilling Kolos, kalaptervező, stylist

Sap-kaland Mr. Cilindernél

Magyarország Philip Treacy-je 1973-ban született, Tatán. Testnevelés tagozatos gimnazista, majd megjárja Svájcot, ahol uniós gazdasági ügyintéző szakon végez a luzerni Benedict Schuléban. Világpolgár, a Megaműsorok kalap- és geggyárosa, aki, ha kell, 15 perces sufnituningban hozza össze a föld leglátványosabb turbánját. Szeret ipari kémkedni és gyártmányt fejleszteni, bár nem feltaláló, a műanyag fóliával takart flitterborítás saját agyszüleménye. Két éve az Audi image fotóinak „stylistja”, de nélküle egyetlen lovas derby sem lehet meg, hol a nagyérdeműnek, hol a kalapversenyek zsűrijének kobakjára ültet egy-egy „Armanit”.

Intro

A szabad szájú ifjúval kis híján már telefonon sikerül összevesznünk: „Ne haragudj, de az életrajzom lerágott csont!” – kéri ki magának, amikor interjúidőpontot egyeztetünk. Utólag aztán szabadkozik, ne haragudjak, de sikerült kifognom a legnyűgösebb periódusát, ami egyébként ritka, mint a fehér holló. Nem haragszom. A lelkiállapotom is rendben, igazán felesleges féltenie, kedvességét, figyelmességét, személyét illetően kifejezetten pozitívan csalódom.

A mesterien izgalmas fejfedőknek otthont adó kis üzlet is lenyűgöz, a forgatás utáni rumli – ahogy Kolos hívja fel figyelmem a szerintem nem rendetlenségre – cseppet sem zavaró. Szívesen nyitnám a társalgást A bolttal, „aki vendég, úgyis ránk talál” – intézi el egy félmondattal a rossz tapasztalatokba fáradt kalpagok ura. „Kevesen jönnek be kintről, aki igen, meg van őrülve, nem értik ezt a dolgot. Mellesleg a múltkor ellopták az eladó kislány digitkameráját is, aki fotós tanuló.” – ennek tudtában nem firtatom tovább a dolgot. Hagyom, segítem(?) a színes sztorikat maguktól kibontakozni, amikből akad bőven. Eszenyi Enikőtől Britney Spearsig bezárólag, majd csak az nem kerül szóba, aki nem is számít…

Csere-bogár...

MZ: Különös utat jártál be, mire kalapkészítőként elhíresültél!
Schilling Kolos: Igen, merthogy én ebbe a porosz iskolarendszerbe nőttem fel. ’73-as születésű vagyok, azt hiszem Ratkó-generációnak hívják, de lehet, hogy OTP-s generációnak, tehát én vagyok a legnagyobb generáció. Sporttagozaton végeztem a Bárdos László Gimnáziumban, de a következő felvételik miatt teljesen olyan fakultációkra jártam, hogy ez a mostani vonal bele nem illett volna az életutamba. Persze ’87-ben, amikor elkezdtem a gimnáziumot, nem volt még végiggondolva, mit fogunk itt csinálni később, nem tudtuk, hogy jön a rendszerváltás és aztán teljesen más lehetőségeink lesznek. Akkor még nem sejtettem, hogy felnőve, személy szerint teljesen más életstílust akarok majd vinni, mint egy tornatanár. Nem akarom őket bántani, de… Vagy, hogy lesz arra lehetőségem, hogy utazzak! Lehet, hogy valutakerettel két évente egy napot mehetnék Ausztriába, ahová már úgy járok, úgy ismerem, mint Budapestet, vagy több ismerősöm van ott, mint itt. Ellenkező esetben, nem biztos, hogy így alakult volna. Aztán ez egy nagyon jópofa kis iskola volt Svájcban, ami arról szólt, hogy ugyan fizetni kellett érte, de kaptál tartózkodási lehetőséget vele. Egyébként különböző évekre van felépítve, lehet folytatni, hogyha akarod, és akkor a végzettséged is más fokozatú lesz. Nekem fontos volt az is, hogy egy-két nyelvet megtanuljak, németül, angolul ugyanúgy tudjak, mint magyarul. Az ember így lehetőséget kapott rá, hogy megtapasztalja, a világ azért másképp működik, mint Magyarország.

MZ: Hogy működik a világ?
SK: Mindig azt mondom, a magyar ember legnagyobb problémája, hogy fogalma sincs mi folyik külföldön, azért lehet eladni neki mindenféle vacakot, mert gondolkodás nélkül vásárol. Mivel nem ismeri a tervezőt, lehet, hogy megvesz valamit pusztán azért, mert D&G van ráírva, ami lehet, hogy a diósgyőri gépgyárt jelenti. A kedves Dolce Gabbana páros, bár nagyon szereti a pénzt, de valamiféle koncepcióra felfűzve árulja a nem túl igényes portékáit, hisz a márkának ugye különböző kategóriái vannak, amiből hazánkban a mezei vonal fut. Olaszországban például van egy olyan törvény, hogyha megvarrtál egy darabot, elkészítettél egy kollekciót, akkor x idő után, azt Olaszország területén már nem hozhatod forgalomba. Ez viszi előre a dolgokat, nem úgy, mint nálunk, hogy a Magdi Butik Pécelen - nem tudom, hogy van-e, ha van, akkor bocsánat -, tehát hogy a Magdi butik bestockolt valamit 8 éve és azt gond nélkül árulja hevesen, majd ha újra divatba jön, akkor elviszik, vagy ha talál valami madarat, akkor annak el tudja adni.
Magyarországon annak idején, amikor a magyar készítők még elég nagy számban voltak az infláció alacsonyan tartása végett leginkább a textilipart döntötték be, mert jött egy ilyen konjuktúra, hogy varrjuk a nyugatit. A nyugati nagy márkák nem gyártattak Kínában, ezért hihetetlenül felszaladt a varrónők, varrodák száma, ázsiója, de aztán jött az infláció, a kaja árát lehetett emelni, mert azt úgyis megveszik, az mindig mehet föl, de a ruháét azt nem, így beengedték az irdatlan kínai portékát, azokat az árusokat, akik mindenféle áfa, béfa, céfa fizetése nélkül árulhattak. A Magdi butik kiszaladt a kínaira és megvette a portékát. A vidéki kereskedelmet teljes mértékben így látták el. A magyar készítőket ezzel nagyon megnyekkentették. A szüleim vállalkozása átment cégesbe, mivel a kínaik ezt az egyet nem tudják megoldani. Talán nálunk is valami törvényt kellene hozni, hogy ne lehessen eladni bármit. Azzal kezdtem, hogy a magyar ember nem ismeri, hogy az aktuális márkáknak milyen választéka van. Majdnem minden nagy cég extra gyártat magyar paraszt tucatcuccot. Ha benn járunk jó pár nagy cégnek a raktárában, ahová befut az új kollekció, ott elképesztően jó ruhák vannak, de aztán kiválasztják az abszolút symbolt és akkor abból lesz a magyar választék. Tehát a magyar embernek nincs igénye arra, hogy haladjon a korral. Azt mondjuk jónak tartom, hogy a magyar lányok szeretnek talán a világon a legszexisebben öltözködni, tehát ezeket a fazonokat, ez a mell kidob, meg kivillan a bugyi, ezt máshol nem lehet látni.

MZ: És mi a helyzet a kalapokkal?
SK: Azt szokták mondani, hogy Magyarországon senki nem hord kalapot. Míg az idős emberek számára, akik a háború környékén vagy akár a háború után, az 50-es években éltek, tehát nem a Kádár János korszakban jártak középiskolába, nem volt kötelező az iskolaköpeny, nem kaptak beírást egy mellír csíkért, a harmincas, negyvenes generációval, aki azért a leginkább meghatározó a magyar emberek számára, az a probléma, hogy minket nagyon megtanítottak arra, hogyha születik egy kopasznyakú tyúk, akkor azt ki kell irtani, akár a baromfiudvarban. Tehát, ha valaki el szeretne térni az átlagtól, akkor azt nagyon megfúrják. Hál isten a fiatalok most már megint hordanak kalapot, az a generáció, aki a Viván meg ilyen zenei csatornákon nőtt fel. Ott azért úgy formálják a fiatalok ízlésvilágát, hogy később vásárlóközönség legyen belőlük. Nagyon fontos, hogy popsztárok reklámozzák az üdítőitalt és a nézők már gyerekkorba szeressék azt a bizonyosat, tehát, ha majd nagy vedelősek lesznek, akkor azt a whisky kólát is egy kékszínűvel igyák. Minden együttesnek nagyon fontos meghatározó eleme a ruha is, valami sapka, vagy valami látványos kiegészítő. Igaz, a kalap, meg a sapka számomra kicsit elrugaszkodik attól, amit árulnak, nálam ez egy geg, tehát figyelemfelkeltő szerepe van. Úgy gondolom, valamilyen szinten ugyanúgy, ahogy egy jól megválasztott, jó színű frizurával, vagy a nőknél egy találó frufruval egy sapkával is lehet korrigálni az arcot.

Geg versus Kalap

MZ: Hogy születik meg a fejedben egy ilyen „geg” terve?
SK: A dolog általában úgy működik, hogy valaki elmondja, mi a házi feladat. Nagyon szeretem a megbízásokat, amiket a különféle magazinok stylistjai adnak. Lakatos Márknak a sajátos képi világa is inspirál, amit így közösen alakítottunk ki. Márkkal együtt dolgozom így elég fontos az ő szava, de van egy hair stylist barátom, Nagy Viktor, rá is hallgatok. Inspirálni magazinok, tévék szoktak, de nem ilyen fénymásoló dolgon működik a dolog, hanem valamiről eszembe jut valami és így, ez az, ami igazából inspirál. Meg nálunk az nagyon fontos, hogy te abban a bizonyos darabban, amit választasz, szexi legyél, vagy hassál. Mondanám a pólóinkat, amiket idáig én csináltam, ha abban elmész szórakozni, akkor az magától felhívja rád a figyelmet, tehát neked nem kell sikítoznod. Arra például büszke voltam, hogy Geszti Péter felvette a tavalyi Arc kiállítás megnyitójára a villogó földgömbömet. Még a Wamp nevű piacon vásárolta, ahová az Aqua lányok (Aquanauta) csábítottak ki, kimentem, bár borzasztó rossz kereskedő vagyok, meg is választottak a legrosszabb kereskedőnek az egész soron – nevet. És most folytatódik a történet, a USE-zal közösen csináljuk majd a Nemzeti Vágtát, ahová a USE készíti a biztonsági huszároverált én pedig a bukósisakkal bélelt huszárcsákót. Úgyhogy Geszti Péterrel lehet, hogy a jövő évtől többet fogok találkozni.

MZ: A lovas derbyk nagyasszonyai is a Te kalpagjaidat viselik!
SK: Magyarországon az egyre színvonalasabb és éledező lovassportnak köszönhetően, most már vannak különböző lovas rendezvények, derbyk és polók, ahol a hölgyek szórakozására kalapversenyeket is rendeznek. Lassan talán fontosabbak is mint maga a lovas esemény, ezekre szívesen tervezek. A legjobban azt szeretem, ha valakinek van egy fotója, vagy újságkivágása, ami megadja a kezdőlökést, hogy na valamilyen irányba induljunk el. Ez idén odáig fajult, hogy ketten is érkeztek egy Armanival öt nappal az esemény előtt és akkor ezt hajrá kellett megcsinálni. Magyarországon elérhető anyagokból, se perc alatt azt a csipkét, ami egy nagy harmincméternyi drót, pillekönnyű és össze-vissza megy, ráadásul ennek a tetején voltak még csipkepillangók is, nehéz. Idáig majdnem minden kalapversenyt meg is nyertem, kivéve a magyar derbyt a Kincsem Parkban, ahol a zsűrit öltöztettem. Ebben a branchban az Elite főszerkesztő asszonya, Körtvélyes Éva az egyik kedvenc karakterem, ha mondhatom így, bátor is, vagány is, jó arca van a kalapokhoz.

MZ: Azt csiripelik a verebek, már külföldön is érdeklődnek a fejfedőidért!
SK: Még nem beszélhetek róla, még forgatás alatt van a film, de annak ellenére, hogy Berlinnek azért Fiona Benett a híres kalaptervezője, egy Németországban készülő, berlini éjszakáról szóló filmbe én terveztem a kalapokat, sapkákat és pólókat is, többek között a főszereplő nőnek, ami majd látható lesz a produkció beharangozó weboldalán is.

ó, ió, Misszió!

MZ: Annak dacára, hogy pólókat is tervezel, mégis úgy élsz a köztudatban, mint kalaptervező! Mi lehet az oka ennek?
SK: Azt hiszem, azért alakult így, mert a kalapok terén valamilyen szinten egyedülálló az a törekvésem, hogy így készítgetem őket és van valamilyen misszióm is a témával. Na meg persze kedvelnek a divatlapok, mert őket is ki tudom segíteni. Ha van egy elképzelésük és meg szeretnék mutatni a trendet az olvasóknak, de nem tudják megszerezni azt a couture mintadarabot, amit esetleg bemutatnak most a kollekción, akkor azt képanyag alapján meg tudom csinálni.

MZ: Missziót mondtál, mit értsünk ezalatt?
SK: Épp most ment le az Aktívban egy anyag a kalaposokról, Váry Éva volt mellettem a másik, aki az a klasszikus kalapos, ahová be tudsz menni és azt mondod, hogy neked ez kell, az kell. Félre ne érts, én is mindent meg tudok csinálni, több száz faformám van, anyukám igazából kalapos, Karády Katalinnak, Honty Hannának is készített fejfedőket, de ez nem annyira az én világom, mert én annál sokkal lustább vagyok, hogy álljak és várjam a csodát, vagy mindenkinek repdessek, aki betér a szalonomba. Most más érdekel.

MZ: Éspedig?
SK: Van egy spanyol fiú, aki a Goren nevű, nálunk kevésbé, külföldön sokkal jobban ismert világmárkát tervezte, és a disztribúciós hálózata a cégnek felkérte, hogy csináljon egy új márkát, ami világszerte lesz terjesztve. Ő megtartja magának a couturnek egy részét, amibe én is csinálok egyedi darabokat, viszont az abszolút hordható vonalat, akár minimótól a klasszikus darabokig, mind mi fogjuk csinálni nekik itt Magyarországon. Múlt héten ment el a jövő nyári mintakollekció, amit az ügynököknek mutatnak meg világszerte, ez az egyik vonal ami per pillanat foglalkoztat, a másik vonal pedig Márkkal közösen fut, itt a magyarországi tévéműsorok során kifejlesztett hülyeségeinket ötvözve csinálunk egy póló, táska, csuklópánt és sapka kollekciót. Van egy, igazából nem szabadalmam, csak nem nagyon láttam még senkitől, hogy egy átlátszó műanyag fóliával letakarjuk a flittert – mutatja. Ezáltal be tudod dobni a pólót a mosógépbe anélkül, hogy mosás közben elindulna a flitter, a ruhába meg benne maradna, aminek nem kéne, sőt, a biztonsági öv sem szedi le. Ehhez a nyári kollekcióhoz találtunk egy svéd céget, az a neve, hogy Fog, az ő textiljeiket használjuk most. Mivel a fejbőrön vesszük észre legkevésbé, ha van valamilyen rosszindulatú elváltozás, ez egy 60-as napvédő faktorral ellátott anyag, mely védi a fejbőrt a káros sugárzásoktól a strandon. Úgyhogy ebből lesz egy strandkollekció, meg lesz egy ilyen elmebaj, például ez a baglyom – mutatja sárga pólóját – is rajta van az egyik sapkán, a szeme fényvisszaverő. És ennek a cégnek van még egy légáteresztő anyaga, ami vízhatlan, tehát az eső nem folyik be, az izzadság viszont kipárolog belőle, ezt pedig a következő téli kollekcióhoz használjuk majd.

Sztárok, akik fejfedőkről álmodnak...

MZ: Jellemző, hogy külföldről szerzitek be az anyagokat?
SK: Minden anyag külföldről származik, mert Magyarországon ugyan vannak jó nagykerek, de nem tudják azt biztosítani, hogy ha én most megveszek egy anyagot mintának, amiből majd húsz, harminc méterre lesz szükségem a kollekcióhoz, azt fél év múlva, mire visszajönnek a megrendelések, 100%-ig ugyanabban a minőségben, abban az árban biztosítsák. Úgyhogy spanyol és francia a viszkóz, a pólóalapanyag, Japánból vannak a műanyagok, a vászon olasz, tehát így minden Made in Europe, egyedül majd az alapdolgokat fogják összedobni Kínában, mert ott annyiért megcsinálják, amennyiért nem lehet Magyarországon előállítatni a dolgot.

MZ: Geszti Pétert említetted, más sztárkuncsaftok?
SK: Igazából erről nem szoktam beszélni. Vagy úgy vagyok vele, hogy az ügyvéd, a pap, az orvos, a stylist hallgasson, mert hogy Magyarországon az nem természetes dolog, hogy neked stylistod van, vagy segítségre szorulsz. Azért mertem elmondani Péter esetét, mert őt egy professzionális stáb veszi körül és természetes dolog, hogy segítséget kér, de sokan úgy vannak vele, hogy nem büszkék arra, hogy más embernek a szellemi termékük az ő megjelenése. Arról szívesen beszélek, ha valamilyen újság kér fel, tehát ilyen felkérés alapján csináltam már Eszenyi Enikőnek kalapokat, amit nagyon szeretek, aztán a Kajdi Csaba féle Visage Model Managment legjobb modelljének, Ebergényi Rékának. A L’Art magazinban van egy kép, ahol semmi más nincs rajta, csak egy lovagló sapka, meg egy lovagló kabát. Aztán Tombor Zolival dolgoztunk olasz magazinoknak, különböző fotózásokon vettem részt. Amire stylistként büszke vagyok, bár mindig azt mondtam, hogy nem akarok stylist lenni - az valahol egy nehéz fizikai, meg borzasztó stresszes munka, hisz nagy értékekre kell vigyáznod, meg el kell viselned az emberek heppjeit -, de az, azok az Audinak az image fotói, amik most is kint vannak a buszmegállókban. Nem volt egy macerás munka, vagy nagy kihívás, mert casual dolgokat kellett ráadni a delikvensekre, például minden áron szerették volna, hogy teljesen átlagember szerelje az autót, de mondtam, hogy legyen piros, fehér a ruhája, az autó pedig legyen zöld, hisz mégiscsak Magyarország egyik legnagyobb adófizetőjéről van szó, nemzetközileg meg egy jól hangzó márkanév. Szóval ez így valahol egy jó referencia, hogy most már két éve az Audi image fotóira is én nézhetek rá idézőjelben, mint stylist.

"Mindig kell egy barát!"

MZ: Többször szóba került Lakatos Márk neve is, legendás barátságban vagytok. Hogy ismerkedtetek össze?
SK: Mindketten Nagy Viktor fodrászbarátunkhoz jártunk a Zsidróba. Bár azt is elmondom, hogy én messziről Márkot, mivel abszolút ellentétesek vagyunk, borzasztóan más embernek képzeltem el, sőt, nem jó szakkifejezés, de akár egy szívlapáttal agyon tudtam volna verni – nevet, pedig nagyon kevés ember vált ki belőlem ilyen ellenszenvet. Én viszont egy nagyon szociális ember vagyok, így amikor egy fodrászat után megkért, hogy dobjam el valahová autóval, mert nagy gondban van, megtettem. Persze az autóban jól összehaverkodtunk, azóta azon kevés emberek egyike, elég jó alkalmazkodóképességem van, de az egyetlen ember, akit sokáig el tudok viselni. Nem köszöntjük fel egymást, vagy csak így elvétve névnapon, szülinapokon, ő jobban igényli, mint én, tehát nem gesztusokra épül a barátságunk, hanem barátság anélkül, mint a delfineknél, hullámokkal működik. Tehát, ha nincs kedvem felvenni a telefont egy hétig, akkor nem veszem fel, ennyi. Szakmailag pedig megértjük egymást, mert őneki is az a fontos, hogy az emberek ne feltűnök legyenek, inkább mindenkinek az előnyös tulajdonságát emeljük ki, keressük meg. Például vannak nők, akik életük végéig meg vannak győződve róla, hogy nekik lefelé szélesedő trapéznadrágban kell robogniuk, közben tök jó lábuk van. Miért ne kapjanak egyszer egy jó helyen elvágott csizmát egy jó szoknyával, miért ne legyen belőlük nő?

MZ: Elsősorban a Megasztár műsorok kapcsán láthatott titeket együtt a nagyérdemű!
SK: Igen, nagyon jó vicc volt a Megasztár alatt, amikor egy alkalommal elszámoltuk a cipőket. Egy adás alatt 70-80 pár cipő van, de Oláh Ibolyának akkor éppen nem jutott. Rábeszéltem Ibolyát, hogy próbáljon meg tűsarkúban szaladni, én is beleugrottam egy 37-es tűsarkúba és mutattam neki, hogy nincs benne semmi kunszt, semmi másról nem szól, csak lábujjhegyen kell azt a 15 percet túlélni. Azóta Ibolya magassarkú cipőkben is szaladgál! Aztán volt a Republic of Artnak, egy E mesterséges anyagok elleni pólókiállítása. Szintén közös munkánk volt és ott is nagy sikert arattunk, mert hogy a mi pólónk volt az egyetlen, ami nemcsak információt hordozott. Optikailag Réz András esztéta értékelésében, még akár ő is fel merné rántani, mert fölül világos volt, lefelé sötétedett, tehát bármit el lehetett benne rejteni deréktól lefelé. Jó, hogy Márk talán a legrutinosabb stylistok egyike, a kínai falat felépítő embermennyiséget öltöztetett már át és így nagyon jól ismeri ezeket a pici trükköket, hogy hol kell ráncolni egy anyagot, hol legyen elasztikus egy ruha, milyen kivágás, milyen embernek áll jól. Ami pedig engem illett, nagyon szeretek ipari kémkedni, meg gyártmányt fejleszteni, bár igazából nem szeretnék feltalálni semmit, csak mégis nagyon vonz minden, így kiegészítjük egymást. Én megszerzem, megveszem, kipróbálom, kikísérletezem, amit lehet, még akkor is, ha közben füstöl az egész lakás. Vannak olyan anyagok, amiket például 150 fokon kell fixálni én meg nem tudtam, hogy a sütő az úgy 150 fokos, hogy a levegőben. Beraktam az impregnáló anyaggal a pólót és aztán el kezdett füstölni az egész lakás… Visszatérve az ipari kémkedésre, mint a vándordiák külföldön itt-ott, amott, mindenhol próbálom megszerezni azokat az információkat, amik kellenek. Nekem a magyarságommal igazából semmiféle bajom nincsen és sehol nem is szóltak még meg azért, hogy nem értem a dress code-ot, vagy nem tudok beleilleni a stylba - valahol nem is akarok például, ezt a berlini minimót, ha agyonvernek se fogom betartani -, de valahol fontos, hogy ne magyar, hanem világpolgár legyél, értsd a világ hangulatát, tehát gyűjtsd az információkat mindenfelől és akkor tudsz olyat produkálni, ami bárhol jó. Úgy érzem, bárhová megyek, ott beleillek a környezetbe.

Álommunka, "álomvilág"

MZ: Ha jól veszem ki, büszke vagy a világpolgárságodra!
SK: Valahol így jutottam hozzá a német filmhez is. Ha kimegyek külföldre mindig viszem az összes holmimat és rendszerint üres kofferral jövök haza, mert a barátaim közül bárki elkunyerál vagy csak megdicsér valamit a ruháimból, akkor azt oda szoktam adni. Egyik barátnőm vitte a spanyol tervező barátjának az egyik inget, mert hogy az mennyire az ő stílusa, a másik trikóval meg úgy jártam, hogy azt mondták, hú de jó lenne az egy ray T-shirtnek, tehát ha a rendező, abban rendezhetne. És mivel ilyen éjszakai, vagány, de egyáltalán nem casual karaktert játszik a színésznő a filmben, így a viszkóz alapanyagú póló lett a főszereplő legjellemzőbb ruhája.

MZ: Melyik munkádra emlékszel vissza a legszívesebben?
SK: Igazából, ami emlékezetes számomra, az a Megasztáros kalapos dolgok, Márk munkatempójában. Tehát mit tudom én, egy szombat 9-es kamerapróbával ő még pénteken ötkor szívesen odaadja az anyagot egy zacskóban, hogy na akkor tessék, ebből kellene valamit csinálni. Utána a Megatáncban volt egy turbán! – a dologhoz tudni kell, hogy a kalapkészítés nálam mindig úgy működik, hogy Tatán vannak a formáim, tehát nekem délutáni csúcsforgalomban másfél óra az Osztyapenkó, utána az autópályán még félóra mire leérek. Ott elkészül a dolog, ha olyan van, amit mondjuk húzni kell, mert ezeket a filckalapokat faformára kel ráhúzni, annak száradnia kell, akkor azt reggel hatkor vagy négykor meg kell csinálni. Nem a bevétel miatt fontos, hanem mert az archivált, filmre vett vagy tévéműsoros dolgokat szeretem, amik valahol megmaradnak.

Visszatérve a turbánra, épp valamit ünnepeltünk, tehát így nem igazán voltam vezetőképes állapotban, végül is így jött a mentő ötlet, hogy a turbánhoz leszeleteltem jó másfél centis csíkokra az anyagot, amit utána egy sapkára rácsomóztam piff-puff másfél perc alatt, tehát igazából ilyen sufnituning módon készült el a dolog. Anyu, aki általában mindig rálátott a Megaműsoroknak a készülésére, azt gondolta, megint haragban vagyunk Márkkal, ezért más kalapossal csináltatta meg a dolgokat, hisz rám nem jellemző módon ezt a turbánt tizenöt perc alatt dobtam össze, de ami a lényeg, a kamerában zseniálisan mutatott!

Megmondjuk a tutit...

MZ: A Megaműsorok kapcsán előfordult olyan, hogy valamelyik sztárpalántának nem tetszett az alkotásod, nem volt hajlandó felvenni azt a fejfedőt, amit rá álmodtál?
SK: Nem, mert a Megasztárban Márk javasolt valamit, de ha valakinek az nem tetszett, akkor lehetett egyezkedni. Az biztos, hogy elég speciális ízlésvilága volt egy-két embernek öltözködés terén, egy plató zsukk ruhával odamentünk és XY pillanatok alatt mondta a négyszázezer forintos estélyikre, hogy ez is vacak, az is vacak. Végül is mindenkinek nagyjából az igénye szerint lett elkészítve a dolog. Olyan, ami nem sikerült dolog, tehát valahol kudarcélmény, de persze minden ilyen nem sikerültben van egy életre szóló tapasztalat is, szintén táncosokkal esett meg. Ha velük kezdesz dolgozni, akkor a méreteiket mindig nagyon pontosan le kell fektetni, akár a szerződés részévé kell tenni, hogy ki mekkora. Volt olyan, hogy egy tánccsoporton belül menetközben két 160cm-es embert lecseréltek 180cm-esre. Hiába osztottam én a ruhákat, annál a két embernél valahogy nem stimmelt és még én éreztem magam rosszul, hogy bokacsörgető lett, hogy ennyire elmértem volna az anyagot, mire kiderült, hogy menetközben egy másik rendezvény csábította el őket. A másik nagyon fontos dolog, hogy amikor főműsor idő van, tehát valamit emergancyben kell megcsinálni, akkor soha nem szabad kísérletezni. Akkor inkább a lerángott csont, tehát oda már csak a tuti biztos dolgok mehetnek, ami lehet, hogy más számára adott esetben még újnak is hat.

MZ: Mennyire követed a hazai divatéletet, van-e a fiatalok között, akit igazán tehetségesnek tartasz?
SK: Bevallom őszintén, nem szoktam elmenni bemutatókra, ha valakit annyira szeretek, vele úgyis összejárok, tehát hogy én most a bemutatóján találkozzak vele, azért nem szoktam, nem nagyon figyelem, hogy mi folyik. Ha valaki megkér, akkor segítek neki. Nagyon szégyellem magam, de meg nem mondom a nevét, a múltkorában egy lány kért, hogy az Iparos vizsgájára kellenének neki darabok. Nem tudtunk úgy időpontot egyeztetni, hogy összefussunk, mondtam neki, hogy rajzolj meg dobd be az anyagot. Ő bedobta, én elvittem, bekészítettem ide a kész holmikat, ő elvitte, feladta, megköszönte, meghívott, soha nem találkoztunk személyesen. Az ilyen vizsgamunkában nagyon szívesen részt veszek. Nem is fogadnék el érte pénzt, mert képzeld el, egyszer befutsz és akkor is rám gondolsz!

Ha valaki annyira tehetséges, akkor annak azt tanácsolom, kezdjen el külföldön mocorogni, mert Magyarországon nincs is igazából olyan fórum az egy-két bolt kivételével, ahova te beadogathatnád a dolgaidat bizományba. Én ezt csinálom, van egy pár bolt ahová viszek dolgokat, de csak olyan szempontból érdekel, hogy kipróbáljam talán, mire, hogy reagálnak emberek, akár egy kísérleti nyúl, ott én is részt veszek ebbe a magyar kisszériás világba. De váltig azt gondolom, hogy Magyarországon az infrastruktúra nem biztosított egy fiatal tehetség számára, tehát úgy hiszem, hogy nem is tud semmi olyat csinálni, ami számomra érték lehetne. A fiatalok közül, akiket elismerek, velünk dolgoznak, Szegedi Kata, ő most Kreás, nagyon tehetséges tervező lány, ha még nem hallottatok róla, biztos, hogy fogtok, eszméletlen jó dolgokat csinál, most vették fel egyetemre, külföldre, vagy Szilágyi Dóri, aki néhai asszisztensük volt, most már a Gaultier Jeansnél van. A Royal Colledge-os vizsgabemutatója elég nagyot szólt. Magyar népművészeti motívumokat kombinált az Adidassal, a legnagyobb siker volt a bemutatón. Akkor Lakatos Sándor, akinek szintén inkább Londonban árulják a dolgait, mint itthon, Tóth Bori, akivel ugyancsak együttdolgoztunk. De ők ilyen egyedi készítésű holmikat készítenek és ez egyre kevésbé érdekel.

Kedvencek, Britney-mania

MZ: Külföldiek közül, Philip Treacyn túl, kit említenél kedvencedként?
SK: Ez megint egy érdekes műfaj! Minden országban van egy-két ember, aki ezzel foglalkozik. Ha kimegyünk Ausztriába van ott egy régi kalapos dinasztia, Müllbauernek hívják ezt a céget, 30 kalappal több száz négyzetméteres kalapüzlete van egy olyan utcában, ahol megfizethetetlen négyzetméterárak vannak. Köszönhetik mindezt a dédnagyapának, persze jópofák a mostani dolgaik is. Igaz, az ottani vásárlók is mások, hogyha egy magyar embernek azt mondanád, hogy jó, akkor ez 75 ezer Ft lesz, nem tudom, hogy nézne rád. Mert ő hozzá van szokva, hogy a Kádár János- féle, szürke kalap, az ötezer forint, ami elmehet maximum tízig. Nem veszik figyelembe a kalapnak azt a pici szoborjellegét, vagy hogy egy szellemi termék, ami nem is biztos, hogy kalapanyagból van, lehet üvegből, tollból, bármiből, hogy egyáltalán az egészben van egyfajta művészet, művészkedés. Én igazából szeretek hülyéskedni – talán így fogalmaznám meg a tevékenységemet, vagy nem érzem úgy, hogy részemről ez igazából nagy művészkedés lenne, de ha valami nagyon szépet látok másoktól, akkor elismerem, hogy ez valahol az. Ezt nem értik meg az emberek! Azt, hogy igazából ebben ezt kell megfizetni, vagy azt, hogy egy darab van belőle a világon, vagy hogy ezen a fityfirittyen azért van kézimunka s talán ettől értékes.

MZ: Kedvenc kalapod?
SK: Van egy icipici kalapom, aminek elég vicces a története, vagy nevezhetném inkább a sors útjai kifürkészhetetlenek sztorinak is. Az első magazinos munkámhoz köthető. Úgy gondoltam, hogy ok, akkor innentől fogva fontos, valamilyen szinten hozzátartozik a munkásságomhoz, hogy azt hogyan kommunikálják le, hisz a mókust is az különbözteti meg a patkánytól, hogy előbbinek jobb a piárja, egyébként semmi más. Így vetettem bele magam a médiába én is, megbeszéltük a Maximával, hogy ők átküldik nekem négy sztár fényképét. Ez a megbeszélés zajlott péntek este, úgy volt, hogy hét közben összehozom a munkát, leellenőrzik és akkor lefotózzuk szerda magasságában. Mindeközben átmentem Ausztriába szórakozni, haverjaimat meglátogatni. Hozzátartozik, hogy nagyon szeretek így szórakozás vége felé, alvás előtt, reggel hat óra magasságában, tenni egy kört az ócskapiacon. Sétálgattam, megláttam egy faformát, nem volt nálam túl sok pénz, így lealkudtam 20 euróra, azzal a címszóval, hogy jó lesz az még valamire. (Azt kell tudni a kalapokról, hogyha nincs faformád, akkor nem tudod megcsinálni. Így néz ki egy faforma – mutatja – bevizezzük ezt a nyúlszőr alapú dolgot, erre ráhúzzuk, rászárad. Amikor lehúzom, ilyen formájú lesz a kalap, mondjuk ez elég vagány formájú kalap, egy harmincas évekbeli elmebetegség…). Igazából nem is nagyon értettem, hogy lehet ilyen pici. Most már tudom, hogy voltak ilyen ékszerkalapok. Na miközben én kint vagyok Ausztriában, átjött az email és a Britney Spearsen éppen egy ilyen kis formátumú keménykalap volt. Ha én akkor, azon a reggelen, a nagy bajszos, bosnyák cigánynőtől nem veszem meg azt a formát, egyébként ő se tudta mit ad el, akkor azt kell mondanom a Maximának, életem első anyagánál, hogy bocsánat, nem tudom leadni, mivel én ilyet nem készítek. De mivel akkor, pár órával azelőtt, hogy tudtam volna mire lesz szükségem, hozzájutottam, így gond nélkül meg tudtam csinálni, úgyhogy eléggé spirituális viszonyba kerültem ezzel a kalappal. Mikor az Aquanauta lányok csináltak Angliában egy bemutatót a londoni Magyar Intézetben, akkor ott ez a kis kalap a „Matyókalap árnyéka” címmel szerepelt. Talán ez a kis kalapom a kedvenc. Meg talán a csíkos dolgok, amik úgy készülnek, hogy egyszerűen leszeletelem a kalapalapanyagot, utána azt összevarrom, formázom és akkor abból ilyen elég jó pofa, poppos dolgok születnek.