Náray Tamás, divattervező

Alázat, fegyelem, tehetség, karizma… – sorolhatnánk, mind-mind a siker alapkövei.

Aki a rózsát szereti…

Alázat, fegyelem, tehetség, karizma… – sorolhatnánk, mind-mind a siker alapkövei. Náray Tamás külkereskedelmi közgazdászként főnöki javaslatra vágott neki az ipari formatervező szaknak. Eleinte divatbemutató rendezőként, a honi modellképzés úttörőjeként híresült el, neve hosszú időre összeforrt a Magyar Divatintézettel. Ösztöndíjasként került Ted Lapidus-höz. Párizsi karrierjének búcsút intve a rendszerváltás után tért haza, nem bánta meg, de azért mást várt. Húszéves pályafutása csúcsán, egy Lovagkereszttel a tarsolyában, még mindig azt vallja: „Egy divattervező akkor jó, ha megveszik és hordják a ruháit.”.

Intro

A portréinterjút napokkal a Millenáris Teátrumban rendezett, nagyszabású 2007/08 ősz/téli divatbemutató után kezdjük készíteni. Náray Tamás Ybl Palota-béli szalonjában, a szó jó értelmében még mindig bolondokháza van. No nem a tervezőzseni legendás precizitására célzunk, a regálokon máris a legfrissebb kollekció parádés mintapéldányai sorakoznak, ami a felfordulást illeti, csak a média képviselői adják rendre egymásnak a kilincset a nemrégiben a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett művész ékszerdobozkájában.

Míg Náray Tamás a rádiónak nyilatkozik, magam a vörös bőrfotelek egyikén foglalok helyet, átellenben a római oszlopokkal szegélyezett próbafülkével, mely bensőséges hangulatú enteriőrjével, akár fülledt budoárnak is beillenék. A mellettem álló üvegasztalon hervadhatatlan rózsaszálak bimbóznak, de méretes tükrökben sincs hiány, itt aztán tényleg minden részletre odafigyelnek. Riporter vagy vendég? – egyaránt szíves, figyelmes kiszolgálásban részesül. Ha tehetném, magam hónapokig, évekig elcsücsülnék a történések epicentrumában - motoszkál fejemben a gondolat. És tessék! Kívánságom, ahogy szokott, részben teljesül csak. Ami a portréinterjú elkészültét illeti, egy szezont nyerek csupán. Az i-re a 2008 tavasz/nyári szalonbemutató után tehetjük fel a pontot.

Debrecenbe kéne…

MZ: Debreceni születésű, azért jött fel Budapestre, hogy híres divatbemutató rendező legyen!
Náray Tamás: Nem Debrecenben születtem, hanem egy Nógrád megyei kisvárosban, amit úgy hívnak, Pásztó. A szüleim Debrecenben kaptak állást, így kerültünk oda egészen kicsi gyermekkoromban, úgyhogy igazából valóban debreceninek vallom magam, mert ott laktunk kisiskolás éveimtől kezdve.

MZ: Szülei támogatták a döntését?
NT: Több generációs értelmiségi családból származom, nagyon érdekes és izgalmas volt a fiatalkorom és a gyermekévek, mert eredetileg én nem erre a pályára készültem. Amikor arról volt szó, hogy esetleg a divat és a divatbemutatók, divattervezés vonalán fogok elhelyezkedni, vagy dolgozni, akkor a családon kétségbeesés lett úrrá, mert ugye abban az időben, amikor még kommunizmus volt egy önálló karrier kialakítására nem nagyon volt kilátás. Kimerült ez gyakorlatilag mondjuk egy kötött árú gyár vagy egy ruhagyár gyártmányfejlesztési osztályán, amit igazából egy mérnök papa és egy közgazdász mama nem igazán látott volna szívesen.

MZ: Így került végül is a Külkereskedelmi Főiskolára?
NT: Végül kompromisszumos javaslatként fogadtam el a Külkereskedelmi Főiskolára való jelentkezést, ahová fel is vettek, egyébként francia-német szakra, és meg kell hogy mondjam, nagyon megszerettem. Amikor az Artex Külkereskedelmi Vállalatnál kezdtem dolgozni, olyannyira megszerettem, hogy a tudományegyetemre egy közgazdász átképzésre is jelentkeztem, ami egy posztgraduális kétéves képzés volt, úgyhogy gyakorlatilag külkereskedelmi közgazdászként éltem, tevékenykedtem, kerestem a mindennapi kenyeremet. Hihetetlenül jó munka volt, nagyon-nagyon szerettem ezt csinálni. Egy külkereskedelmi vállalat annak idején úgy épült fel, hogy különböző osztályok voltak, ahol különböző termékcsoportokat adtak-vettek. Mi bútorokkal, formatervezett tárgyakkal, textillel, kötött áruval, sok mindennel foglalkoztunk annak idején egy művészeti osztályon. És aztán itt körvonalazódott egy másik pályalehetőség, jelesül, hogy akkoriban volt egy másoddiplomás képzés ipari formatervező szakon. A főnökeim javaslatára jelentkeztem, mivel remekül rajzoltam és nagyon szerettem a művészettörténetet. Gyakorlatilag pillanatok alatt fölvettek, elvégeztem.

A divat fellegvára

MZ: Mikor került kapcsolatba a rendszerváltás előtti évek divatvilágát meghatározó Magyar Divatintézettel?
NT: Menetközben már dolgoztam a Magyar Divatintézetnél, ott találkoztam Vámos Magdával is, akit mai napig az egyetlen igazán nagy mesteremnek tekintek, és a kollekciózás, a bemutatózás szele is akkoriban érintett meg. Utána jött a nagy lehetőség, a nagy IBS egyik pályázatán egy tizenkét hónapos párizsi ösztöndíjat kaptam, ahová kimentem, ez a Ted Lapidus divatházhoz szólt. Gyakorlatilag az addigra már egy eldöntött tény volt, hogy kint fogok maradni, nem jövök vissza Magyarországra. Aztán bekövetkezett a rendszerváltás és mégis úgy gondoltam, hogy ugyan útlevél nélkül, meg sok minden nélkül, de miután vége lesz a kommunizmusnak Magyarországon, megpróbálom, hátha itt is lehet. Igazából úgy gondolom, jó döntés volt, nem bántam meg, de azért nem erre számítottam.

MZ: Mind a Divatintézetben, mind az Artistaképzőben modellképzéssel is foglalkozott. Számtalan tehetséget fedezett fel, gondolok itt, Sarnyai Eszterre, Aipli Ágira, akik ma is modelljei, Barna Erikára, aki előbb reklámfilmek szereplője, később vezető sminkese lett, vagy Mali Ildikóra, aki ugyancsak modellből vált asszisztensévé, most pedig Szabados Iréne hajshow-inak rendezője és stylistja…
NT: Nagyon érdekes és izgalmas volt ez a világ, mert hát Magyarországon ilyesmi azelőtt nem volt. Voltak nagyon helyes lányok, akik ismerősöknek az ismerősei voltak és jöttek-mentek, de nem tudták honnan ellesni, mi a dolga egy modellnek a kifutón, mert ugye, a televízióban sem mutattak annak idején külföldi bemutatókat. Tehát kellett valaki, aki bír valamiféle nemzetközi kitekintéssel, és tud fiatalítani a gárdán. A nemzetközi trendnek megfelelő lányokat próbáltuk összeszedni, és ezt valamiféle intézményesített formában kellett csinálni annak idején. Nem úgy ment akkor, mint most, hogy bárki bármihez hozzáfoghat, maga holnap eldöntheti, hogy nőgyógyász lesz, nyit egy rendelőt és aztán jó napot kívánok, lelke rajta, mi történik… Akkoriban a Magyar Divatintézet volt az, ami ezeket a dolgokat összefogta. Nagyon érdekes, jó időszak volt ez, mert sok tehetséges, divat iránt érdeklődő fiatalt adott a pályának, akik aztán persze nem csak modellként, hanem ahogy maga is célzott rá, stylistként, fotósként, tervezőként, üvegművesként, iparművesként, ékszerészként, mind a mai napig tevékenykednek. Megpecsételtük a sorsukat, úgy, ahogy nekem annak idején Franciaország megpecsételte az enyémet.

MZ: Franciaország? Szabados Iréne szerint az ő bíztatására kezdett ruhákat tervezni…
NT: Sok mindenki inspirált, de hát igazából ma már sok mindenki elmond sok minden dolgot. Valóban dolgoztunk együtt Irénével, érdekes volt az ő akkori látásmódja, frizuravilága, amihez komponálódtak is különböző ruhák különböző alkalommal. De hogy igazából sorsfordító emberekkel találkoztam volna az életem során, és itt most nem csak Szabados Irénét értem ide, nem tartom valószínűnek, mert végső soron én bennem dőltek el a dolgok és nem másban.

Wellával a föld körül

MZ: Mikor és hol nyitotta első szalonját?
NT: Egy osztrák céggel kezdtem el együttdolgozni, ami azóta már kivonult Magyarországról, úgy hívják őket, hogy Veronique Maatel. Ez a cég akkoriban egy nagyon keresett és divatos, úgynevezett business-look vonalnak volt a gyártója és forgalmazója Ausztriában és Magyarországon is. Rajtuk kívül Ted Lapidusnak is dolgoztam kollekciótervezőként, Amerikában is terveztem ruhákat, de az első önálló kollekcióm ’96-ban jelent meg, a Veronique Maatel tervezői műhelyéből, ennek a cégnek a kivitelezői gárdájától. Az első szalonunk Budán volt a Meredek utcában. A második Pesten nyílt a Royal szállóban, ez a mostani pedig, itt, az Ybl Palotában, tulajdonképpen már a harmadik, 2000-ben nyitotta meg a kapuit. Úgy tűnik, Budapesten ez egy végleges megoldás.

MZ: Eleinte Hajas László, most Karika Zsolt és Rózsa Erzsi készítik divatbemutatóin a modellek frizuráját. Kitart a jól bevált szakemberek mellett?
NT: Akikkel jól együttdolgozom, azok mellett igen, feltétlenül. Annak idején nagyon sok divatfodrász bemutató és egyéb performance rendezésére kértek fel, többek közt az országos Wella túrnék megrendezésére is. A Wella Top Teamet akkoriban Hajas László vezette, így kézenfekvő volt, hogy a saját bemutatóimban is együtt dolgozzunk. Aztán Lacit - akit egyébként tényleg kivételes képességű, kivételes személyiségű fodrásznak tartok, aki nagyon jól kommunikál a közönséggel, nagyon hitelesen jön át a rivaldán - nagyon sok helyre meghívták külföldre vendégszerepelni, ahol szintén rengeteget dolgoztunk együtt.
Aztán valahogy átkerült a divatbemutatók világába Rózsa Erzsi és Karika Zsolt, most ők azok, akikkel évek óta együtt dolgozom. Ennek van jó és rossz oldala is. A jó az, hogy félszavakból értjük egymást, a rossz pedig, hogy kevés a megújulási lehetőség, hiszen senki nem tud kibújni a bőréből. Igazából én is mindig a saját vonalaimhoz, a saját hangulataimhoz térek vissza, és a fodrászok, a sminkesek is (Náray Tamás modelljeinek sminkjét Sipos Zita készíti – a szerk.), de máskülönben ez talán nem is akkora baj, hisz a vásárlóink is egyfajta életérzést, egyfajta stílust keresnek, pirosban, zöldben, kiskosztümben, meg estélyi ruhában. Úgyhogy, ez a történet így kerek.

MZ: Térjünk vissza egy kicsit az országjáró Wella turnékra! 2001-ig bezárólag éveken át Ön volt a rendezője, a ruha-, illetve díszlettervezője ezeknek a kéthetes, táncos showprodukcióval fűszerezett fodrászbemutatóknak.
NT: Jaj, hát az egy nagyon érdekes időszaka volt az életemnek! Én mindig szerettem volna saját kollekciót, hogy legyen egy úgymond private label-em, ami csak az enyém. De büszke vagyok arra, hogy soha nem tartoztam a meg nem értett divattervezők közé, akik egyébként nagyon megmutatnák, hogy ők milyen baromi tehetségesek, csak hát az a fene pénz, az sajnos hiányzik, mert azt bizony senki nem adja oda zacskóban, meg nem is lehet az utcasarkon találni. Tehát, ha őket egy jó menedzser felkarolná!... Na most ez az egész egy nagy kamu. Mert, aki valamiben tehetséges, az abban is tehetséges, hogy az odavezető úthoz odakaparja magát. Egy olyan szalonhoz és műhelyhez, mint az enyém, egy ilyen volumenű cipőtől, táskáig, jeans vonaltól estélyi ruháig terjedő, átfogó brand kialakításához baromi sok pénzre van szükség. És én nem a maga apukájától, meg a művészeti alaptól, meg a kormánytól vártam, hogy engem majd átad a világnak, mint a divatszakma zsenijét, hanem húsz éven keresztül görnyedve, sziszifuszi munkával próbáltam meg összelapátolni azokat a lehetőségeket, azokat a filléreket, amikből aztán ezt az egészet ki lehetett építeni. Tehát, ha azt kérdezi, hogy divatbemutatók rendezésére miért volt szükség, akkor azt kell mondjam, azért, hogy megvalósíthassam az álmaimat.

London is csak egy állomás!

MZ: Ez a sziszifuszi küzdés és állandó, magányos munka az oka, hogy nem szívesen közösködik másokkal, nem tagja a Magyar Divattervezők Szövetségének sem?
NT: Valószínűleg hozzájárult, igen. De alapvetően azért nem vagyok tag, mert egész más életpályán mozgunk ezekkel az emberekkel, nem értek egyet az ő felfogásukkal. Én azt gondolom, egy divattervező akkor jó, ha megveszik, hordják a ruháit. Én nem ácsingózok arra, hogy állami támogatásból csinálhassak bármit, majd én megcsinálom magamnak, amit elképzelek. Amúgy egyébként meg nem szeretek alkalmazkodni senkihez. Nekem ne írja elő egy szövetség, hogy kinek nyilatkozzak, kinek ne, mert nagyfiú vagyok, elengedett kézzel meg tudom enni a vajas kenyeret. Köszönöm, de senkinek a segítségére, senkinek a tanácsára nincsen szükségem.

MZ: A sikeres Wella turnék után, 2000-ben Hajas László alkotótársa volt a londoni Royal Albert Hallban rendezett Alternative Hair Show-n is. A nagyszabású fodrászbemutatót sok évvel ezelőtt Tony Rizzo mesterfodrász hívta létre, mert 5 éves kisfia meghalt leukémiában. A Show bevétele azóta mindig a fehérvérűség gyógyítását támogatja. NT: Külföldön nagyon sok helyen dolgoztam annak idején, ezek közül valószínűleg azért maradt meg Hajas László vendégszereplése a londoni Royal Albert Hallban, mert ő elhozta Magyarországra ennek a hírét. Hihetetlen érdekes, izgalmas dolog volt a londoni, de hát azért én dolgoztam Intercoiffure-ön Párizsban, dolgoztam a Carussel de Louvre-ban, dolgoztam New Yorkban a Fashion Fresh-en, tehát sok helyen, ami annak idején nagy érdeklődésre tartott számot, csak hát mivel ezeknek nem voltak magyar vonatkozásai, ezért aztán ezeket Magyarországon kevésbé is ismerik, kevésbé tartják számon. Egyébként Lacinak is borzasztó nagy megtiszteltetés volt ezeken az Alternative Hair Show gálákon részt venni, hisz igazából Magyarország, sőt, Kelet-Európa akkor kezdett elindulni Nyugat felé a divatfodrászat területén. Úgy gondolom, Laci az a személyiség, aki Nyugat-Európa kompatibilis tudott lenni akkoriban és valójában még mindig ő az egyetlen a maga szakmájában, aki alkalmas erre.

Csoda New Yorkban és Párizsban is

MZ: Az évek során, melyik produkció nőtt leginkább a szívéhez?
NT: 1999-ben, New Yorkban, a Radio City Hallban egy karácsonyi gálaműsort rendeztek, ahol hihetetlen nagy modellsztárokkal dolgozhattam együtt. Többek közt ott volt Cindy Crawford, Carla Bruni, Tatjana Patiz, Linda Evangelista, olyan topmodellek, akik a ’90-es évek divatéletét meghatározták. Valamint ebben a gálaműsorban láttam élőben dolgozni és fellépni a világ legnagyobb sztárjait, akiknek nyilvánvalóan nem kerültem a közelébe, de hát mégiscsak egy levegőt szívhattam többek között Johnny Holiday-jel, Barbra Streisanddal, Liza Minnellivel. És hát ezeket az embereket látni dolgozni, próbálni, az egy olyanfajta tanítás, amit az ember egész életére megőriz, amit nem felejt el.

MZ: Tanítást említett. Húsz éves pályafutása során találkozott olyan személyiségekkel, akikre máig mestereként tekint?
NT: Párizsban sok mindenkivel találkoztam, amikor kint dolgoztam Ted Lapidusnél. Maga Ted Lapidus, Olivier Lapidus, Pierre Cardin vagy akár Alexander, aki rendkívül híres párizsi fodrász, annak idején az összes divatháznak ő készítette a frizuráit. Egy iskolába, egy évfolyamra jártam Helmut Langgal, akit mondjuk Magyarországon kevésbé ismernek, de azért lehet tudni, hogy ki ő. Aztán Sonia Rickiel, Christian Lacroix, tehát sok olyan személyiséggel találkoztam, akiktől nagyon sokat lehetett tanulni. Többek között azt, hogy alázattal viseltess a szakmád iránt, mert mindig, mindig van nálad jobb, ügyesebb, tehetségesebb.

MZ: 20 éves munkásságát tavaly a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével is elismerték. Sikernek könyvelte el az állami kitüntetést?
NT: Az állami kitüntetés szerintem igazából nem siker, hanem megtiszteltetés. Tehát az, hogy egy államfő a kulturális miniszter javaslatára úgy gondolja, hogy igen, ez az ember érdemes arra, hogy elismerjük azt a húsz évet, amit a pályán eltöltött - mert egyébként idén, 2007. szeptemberében volt húsz éve annak, hogy a pályára léptem -, az egy nagyon megtisztelő, megható és felemelő érzés. Igazából ennek az aktuális sikerekhez nincsen köze, de rendkívül jól esett, rendkívüli módon örültem neki és nagyon-nagyon megtisztelve éreztem magam.

Ruha és cipőtervezés dióhéjban

MZ: Igaz, hogy egy-egy kollekciótervezés során a fazonokban nem, csak a színekben követi a mindenkori trendeket?
NT: Szerintem ez ilyen formán nem igaz. Egyfelől nem fordulhat elő, hogy egy tervező teljesen függetleníteni tudja magát minden nemzetközi irányzattól, még akkor sem, ha igyekszik a saját látásmódját, a saját vonalait belecsempészni a kollekciójába. Másfelől viszont kell egyfajta kontinuitás, hogy akik a tervező öltözeteiben megjelenő életstílust szeretnék megvásárolni, azok vissza-vissza találjanak hozzá. Dehát attól még a nemzetközi trendeket nem lehet megkerülni, azoknak abszolút szerepelniük kell az ügyben.

MZ: És mi a helyzet a cipőkkel? Ha jól vettem észre ezeken nemcsak a Náray logó, de a Cango&Rinaldi embléma is szerepel! NT: Igen, teljesen nyilvánvaló, hogy minden tervezőnek kell, hogy partnere legyen, aki bőrdíszművet, cipőt, aki bizsut, ékszert, aki gyöngyhímzéseket készít, mert ugye egy tervezői műhely, vagy egy tervezői vállalat, nem tud cipőgyártól kezdve mindent foglalkoztatni és ez a világban nem is gyakorlat, mert mindenki azt csinálja, amihez ért. Emiatt nekünk már többféle próbálkozásunk volt, általában olasz cégekkel próbálkoztunk cipőügyben, de sajnos nem mindegyik működött. Nevesebbeknél nevesebbekkel ráadásul, akik egyáltalán nem vettek minket komolyan és nagyon-nagyon szavahihetetlenül, etikátlanul és erkölcstelenül jártak el velünk szemben, úgy, hogy például nem szállították le határidőre a kollekciót, összekeverték a színeket, megmásították az árakat ésatöbbi, ésatöbbi. Aztán az egyik ismerősöm ajánlotta ezt a céget, aki igazából ugyanúgy egy olasz cég, amiért nagyon is ódzkodtam tőlük. Mondtam is, hogy hú gyerekek én többet olaszokkal nem akarok kezdeni, mert egyszerűen ezt így „bitte nicht”. De aztán mégis addig kapacitáltak, hogy adtam egy lehetőséget. Hál isten ők nagyon nyitottak voltak az elképzeléseimre. A cipőtervezés egy külön műfaj, nem lehet, csak úgy, hipp-hopp megtanulni, azonkívül rengeteg kötöttséggel is jár, mert figyelembe kell venned a kaptafaállományt, a sarokmagasságot, hogy mi mihez illeszthető, mi mihez nem. Tehát nagyon sokféle összetevője van, ezért ez a tervezésben is egy koprodukció. A gyakorlatban ez úgy zajlik, hogy vannak általuk elképzelt modellek, amin én vagy változtatok, vagy kiegészítem őket, vagy ugyanazt a modellt veszem át, amit kínálnak, de másfajta színkombinációval, másfajta sarokformával, persze nyilvánvalóan ugyanolyan sarokmagassággal, mert ugye a kaptafa azt teszi lehetővé. Nagyon jól alakultak a dolgok, kölcsönösen egymásra találtunk, olyan szempontból is, hogy nekem is azt tetszik, ami nekik, és fordítva. Idáig zavartalan a szállítási határidős együttműködésünk is, úgyhogy talán nem véletlen bízom benne, hogy ez megmarad, és így egymás hasznára tudunk válni.

MZ: Gondolom, azért ez egyfajta kompromisszum, nem lehet könnyű megegyezésre jutni…!
NT: Ez úgy alakul, hogy egy vagy másfél évvel korábban megbeszéljük, mik lesznek a textilekben, és mik lesznek a bőrökben a divatszínek, ami a nagy alapanyag ipari szakvásárokon jóval előre eldől. Például, azt már tavaly előtt is tudtuk, hogy az idén a lila lesz a divat, tehát ez nem meglepetésszerűen ért bennünket, mint ahogy azt is tudjuk, hogy két év múlva mi lesz – de ne kérdezd meg, mert nem fogok rá válaszolni, akkor két év múlva már nem lenne érdekes. Tehát tudtuk, hogy a lila lesz divatszín, a téli árnyalatokban a padlizsán, a bíbor és annak sötétebb változatai, a nyári árnyalatokban pedig a viola, az ibolya, a levendula és az orchidea lila, ezek különböző tónusai, ezért bőrökben is ehhez hasonlókat hoztak. Az már egyéni dolog, hogy vannak tervezők, akik ezt pirossal párosítják, vannak tervezők, akik ezüsttel, mint például én, megint mások barnával vagy homokszínűvel, tehát ez már nézőpont kérdése, de ezeket mi előre leegyeztetjük. Akkor ők megrendelik a cipő- és táskabőröket, én is megrendelem a textíliákat, és akkor utána jön egy második lépcsője ennek az egyeztetésnek, amikor rajzokat és anyagvágatokat viszek, és elmondom, hogy a kollekcióban, milyen stiláris elemekből áll majd össze a kollekció fő vonulata. Akkor ehhez különböző modellformákat keresünk ki, van a vastagabb sarok, a vékonyabb sarok, az artisztikusabb, a művészi, az extravagáns, a hétköznapi, számtalan fajta, tehát elkezdünk formákat keresgélni, ráillesztjük a bőrökre és akkor így megy szépen. Ez egy folyamat, azért itt egy táska és cipőkollekció megszületéséhez egy-egy szezonra, az előkészítés folyamán háromszor-négyszer és utána még legalább ugyanannyiszor találkozni kell, abból jön ki az az eredmény, amit itt lehetett látni, hogy még a gombok is harmonizálnak az összképpel. Ez egy előkészítő folyamat eredménye, itt semmi nem véletlenül van úgy, ahogy alakul.

Dobozba zárva

MZ: Az elmúlt esztendőkben nem csak parádés divatbemutatóival, de a Szombat Esti Láz című műsornak tervezett, remekbe szabott ruháival is megörvendeztette a nagyérdeműt, majd pedig az RTL Klub új, tehetségkutató műsorában, a Csillag Születik zsűritagjaként csillogtatta meg kritikusi vénáját. Hogy került a televízióhoz?
NT: Gyakorlatilag az indulás óta az RTL Klub háza táján mesterkedem, bábáskodom. Hivatalos titulusom szerint az RTL Klub televízió művészeti tanácsadója vagyok. Nagyon sok mindenben részt veszek: a vizuális arculat kialakításában, a képernyős személyiségek öltöztetésében. Utóbbi persze nem azt jelenti, hogy én viszem oda az inget, s én gombolom be rajtuk a nadrágot, hanem hogy egyáltalán kitalálom, kitaláljuk, egy televíziós személyiségből hogyan lesz RTL kompatibilis arc. Merthogy minden csatornának megvan a maga vizuális követelményrendszere. Arra nagyon büszke vagyok, hogy az RTL Klub televízió különbözik más televízióktól, hogy bárki, bármikor bekapcsolja a készülékét és abban egy RTL-es televíziós személyiséget lát, az igenis másképp néz ki, mint a többi televíziós csatornánál dolgozó ember, ami nem azt jelenti, hogy jobb vagy rosszabb, de igenis más, ebben pedig benne van a kezünk munkája. És tegyük még hozzá azt is: ha más televízióktól jönne át hozzánk valaki, akkor egy idő múlva ő is RTL kompatibilissé válna.

MZ: Ami a közönséget illeti, nagyon pozitívan viszonyult ahhoz, ahogy Ön eleget tett a zsűrizés feladatának. Ha ismét hasonló feladatra kérnék fel, igent mondana?
NT: Ha lesz még ilyen produkció az RTL Televízióban, és netán tán arra gondolnának, hogy legyek zsűritag, akkor valószínűleg, azt hiszem, elvállalnám, igen. Bár megpróbálnék az ügyben lobbizni, hogy a zsűrinek nagyobb hatásköre legyen, mert most látjuk azt, hogy aki nálam befutó volt, az befutott, aki nálam nem volt befutó, az nem. És tényleg nem azért, mert közöm volna hozzá, nem tettem senkinek az érdekében se pro, se kontra. Egész egyszerűen, ez egy olyan furcsa dolog, hogy, aki divattal, manökenekkel foglalkozik, sztárokkal találkozik, abban kialakul egy olyan érzék, szimat, orr, szem, vagy nevezzük akár fülnek, aminek segítségével, valamiről, azt tudja mondani, hogy igen, ez be fog jönni, az pedig nem. Elmondtam számtalanszor, hogy ott van Kovácsovics Fruzsina, nálánál biztos, hogy van száz darab szuperebb hangú popénekesnő, Kovácsovics Fruzsinából mégis sztár lesz, egészen egyszerűen azért, mert olyan a kisugárzása, az arca, a lénye. Sztáralkat és az is lesz belőle. Jóllehet lényegesen jobban énekel nála például Rontó Kitty. Rontó Kitty viszont nem egy sztár alkat, belőle tökéletes jazzénekesnő tud válni, egy nagyon igényes, jól meghangszerelt, nehezen énekelhető tartományokban mozgó, stabil, maximális technikai tudású valaki, aki, úgy fog énekelni, mint az atom, de soha nem lesz sztár, mert az ő jelenségével, lényével, nem tudja azt a bizonyos X faktort hozni, amit mondjuk, Kovácsovics Fruzsina tud.

MZ: Ha már itt tartunk, mi a véleménye a tehetségkutató verseny végkimeneteléről?
NT: Szerintem tök gáz, hogy Magyarország nézőközönsége szociális szavazást csinált az egész műsorból. Ez szégyen, ilyen alapon egy kutyamenhely is megkaphatta volna a fődíjat. Ráadásul, akinek hasonló korú gyereke van…! A győztes fiatalember 15 éves, bár tíznek is alig néz ki, amiről persze nem tehet, de, hogy egy 15 éves fiatalember falusi akcentussal tud elmondani egy mesét, abban nem láthatunk olyan kimagasló, kiugró teljesítményt, felkészültséget, tudást, tehetséget, bármit, amire úgy fel kéne, hogy az ember kapja a fejét. Munkát se látok benne annyit, mint mondjuk Mező Bettina produkciójában, mert lehet, hogy meg lehet tanulni egy kötéldarabon függeszkedni, de azt legalább ki kell gyakorolni. Ezt nem kell kigyakorolni, az ember megtanul egy mesét és elmondja a parasztember hangján, ebben nincsen semmi pláne. Az emberek, úgy gondolták, hogy szolidarítanak, mint ahogy sok mindenkivel szemben szolidarítanak is, és akkor utána Utasi Árpi eltűnik majd, azt sem fogjuk tudni, ki volt. Ha helyette mondjuk a 4fordance nyert volna, ők a világ bármely show színpadán Magyarország büszkeségei lehettek volna, mert az ő produkcióikban volt, van energia és munka.

Kutyás hétköznapok

MZ: Az állandó feszített munka mellett, hogyan, mivel telik Náray Tamás egy hétköznapja?
NT: Mit mondjak a hétköznapokról? – ugyanúgy van minden, mint másnál. Hajnalban kell kelni. Akkor megiszom a kávémat, utána elrohanok, de már reggel hét órakor úgy érzem, hogy úristen, már is késtem vagy öt órát mindenhonnan, mert egyszerre kéne ezt csinálni, meg azt. Varrodában lenni, akkor itt az üzlet ugye, bemutató után nagyon nagy az érdeklődés mindig, jönnek-mennek az emberek. Közben dolgozni kell, most már el kellett kezdeni az ősz/tél kollekciót bemintázni, mert áprilisban tartjuk a külföldi forgalmazóink felé az őszi/téli kollekciónk bemutatóját, vagy legalábbis hát a főbb darabok bemutatóját. Ilyenkor az irányokat és a főbb szabásvonalakat mutatjuk meg, hogy abból aztán tudjanak rendelni. És igazából most van ez a hobbim, hogy kutyákkal vagyok sokat, például most hétvégén is kutyás rendezvényen voltunk. (Náray Tamás eb szeretetét és hozzáértését bizonyítja, hogy nemrégiben az Európa Kutyakiállítás Védnökének is felkérték.).

MZ: Külföldi megrendelőket említett, kik ők és hol, a világ mely országaiban, szalonjaiban kínálnak Náray ruhákat?
NT: A NARAY TAMAS női luxuskonfekciót úgynevezett multibrand üzletekbe szállítjuk, ez azt jelenti, hogy egy-egy ilyen üzletben több márkát is forgalmaznak. Ezek a cégek Dubaiban - egyébként pont Sarnyai Eszter választott magának egy Náray ruhát Dubaiban -, Palm Springsben (USA) és Berlinben találhatók, az ottani store-jaikba kerülnek a ruhák. Megállapodás előtt állunk finn és argentin partnereinkkel.

MZ: Visszatérve a kutyákhoz, hallottuk, hogy Bobónak már kiszemelt menyasszonya is van!
NT: Totónak meg még gyerekei is, kiskutyakölykei! Fekete-fehér kiskutyák születtek, nagyon édesek. Bobónak is van mennyasszonya, az igaz, de az istennek sem akar tüzelni, úgyhogy nem tudom, egyáltalán lesz-e valami ebből a frigyből, vagy Bobónak beteljesületlen vágya marad ez az egész történet. Egyébként Bobó szemelte ki magának Drisát, legyeskedett, udvarolt körülötte, így nagyon jó barátságban is vannak, csak hát nem tudom, hogy Drisa, mikor lesz hajlandó végre beadni a derekát…

MZ: Mi lesz a kiskutyusok sorsa, nem keresnek nekik gazdát?
NT: Á, dehogynem! A kiskutyáknak lámpással keresünk gazdát. Érdeklődő nagyon sok van, de nem akarjuk mindenkinek odaadni. Olyan helyre szeretném odaadni őket - természetesen fizetni kell érte, mert, amit az ember ingyen kap, annak semmiféle becsülete nincsen -, ahol biztosítottnak látom, hogy olyan színvonalú ellátást kapnak, ami miatt nem kell, hogy fájjon a szívünk.

Fashion, fashion….

MZ: Végezetül a HazaiDivat.hu olvasóinak kérdésére árulja el, igaz a hír, hogy a Fashion World Offline 2007 nemzetközi divattervező verseny hazai döntőjét Náray Tamás fogja megrendezni?
NT: Az Offline rendezését időhiány miatt sajnos le kellett mondanom, így azt nem én követem majd el, de talán a zsűrizést tudom benne vállalni.

Fotók Náray Tamás, divattervezőről

Mindent Náray Tamás, divattervezőről a HazaiDivat.hu portálon

Írta: MZ , Dátum: 2008-02-27