Bianca Koczan, magyar származású, német divattervező munkaruhabemutatóján jártunk

Sötétség, vakító elemlámpák vallatófénye - nem, nem tévedtünk el, a divatperformance a magyar származású, német Bianca Koczan műve


„Bekleidungswerk”, avagy Modern Retro

Bianca KoczanSötétség, vakító elemlámpák vallatófénye - nem, nem tévedtünk el, a divatperformance a magyar származású, német Bianca Koczan műve, aki díjjakkal jutalmazott diplomakollekciójával debütált a hazai közönség előtt. A szocialista munkaruházatot tematizáló „Bekleidungswerk” a Design Hét 2007 keretében, a Goethe Intézet „A munka változó világa” rendezvénysorozatához kapcsolódva érkezett hazánkba, bizonyítandó: a divat nem csupán esztétikai kifejezőeszköz, de szociális és ökológiai változások tükre is.



Intro

Az átlagéletkor, tisztelet a kivételnek, 20-25 év közötti, zömében mindenre nyitott fiatalok sereglenek a koradélutáni bemutatóra. Aki éppen csak kezdésre érkezik, örülhet, ha nem szorul ki az eseménynek otthont adó Kultiplex lampionokkal tarkított, narancsos falai közül.

Míg a zárt ajtók előtt kígyózik a tömeg, odabent lázas főpróba folyik. „Mindössze tíz perc lesz, de ha nézzük, többnek tűnik!” – tájékoztat a bejáratot őrző hölgyemény, sikerül felcsigáznia. Vajon milyen velős mondanivalót sikerül ilyen rövid idő alatt divatperformance-ába sűrítenie a Halle-i Burg Giebichstein Művészeti- és Designfőiskolán végzett Biancának? Szkepticizmusunkat csak a bemutató oszlathatja el!

Sötét van, sötét!

Ki székre csücsül, ki a négyzetméternyi színpad előterében keres talpalatnyi zugot, lassacskán mindenki elfoglalja helyét a máskor lármás koncertektől hangos teremben. A szervezőknek sem kell több, nosza lőn mindent betöltő, teremtés előtti sötétség, hogy a nagyérdeműbe még a pisszegés is beleszorul. Fanfárok helyett zajzene csendül, aki elképzelni se tudja, milyen lehetett jó húsz-harminc évvel ezelőtt egy koszos gyárban robotolni, most az is megismerheti hátulütőit.

Fülrepesztő a gépek bánatos nyöszörgése, szánalmat mégis csak az első munkások látványa ébreszt bennünk. A sötétségbe szó szerint bebotorkáló szürke, maratott bőr köpenyes, fejkendős asszonyságok az üzemvezető úr által vezettetve faramuci játékot játszanak, nagy teljesítményű elemlámpákkal vakítják a közönséget, most aztán leglelkünk is át leszen világítva. Megméretettünk, noha az utolsó ítélet lángpallosú angyalait nem igazán így képzeltük el.

Nem csoda, ha a történtek „fényében” a hirtelen támadó világosság is bántja a szemet, szinte szégyelljük magunkat, Ádám és Éva után most magunk is pőrére vetkezve állunk Bianca Koczan előtt. Nem úgy a részleg szorgos, szürke munkaruháitól szabadult dolgozói. Igaz, színes nyomatos, naranccsal fröcskölt köpenyruháik, üdítően citromsárga cicanadrággal, bőrcsizmákkal, méretes bőrszütyőkkel viselt kezeslábasaik minden elevenségük dacára magukon őrzik munkaruháik formavilágát. Példának okáért a ruhákkal harmonizáló, narancs-lila mintás, időként szürkébe hajló fejkendőktől senki sem szabadulhat.

Szabadság?

Hogy a fennebb már bőszen emlegetett ökológiai, gazdasági és szociális változások mennyiben érintik az egyén szabadságát, elgondolkodtató. A nyomatos textileken kanyargó kötél, a táskát, férfi pantallót díszítő miniatürizált szerszámok minden tarkaságuk dacára is a munkához láncolják viselőiket. Talán évek hosszú sora alatt is csak felemás sikerrel törtünk ki az uniformitásba ágyazott, lélektemető elnyomás béklyója alól?

Madách nyomán az Ember tragédiáját írjuk, olvassuk újra, megjárva mindennemű poklot hetedíziglen. Míg a nyitókép szimbolizálhatja akár a rabszolga nyomorúságba fáradt Szovjetuniót, méhében valahol az egyiptomi piramisok ágyékkötős népségével, a jelen a múlt leporolása, a jövő viszont Anglia és a ködös Albionban bölcsőre lelt kapitalizmus felé mutat. Sztrájk van, sztrájk! A nyolc óra munka, pihenésnek befellegzett. Bianca Koczan utoljára színpadra lépő modellje egy leleményes mozdulattal ismét csak hadat üzen a talmi fényességnek, mindössze a dugaszolóaljzatból kell kirántania a vezetéket és a ránk köszöntő sötétségben ismét szabadnak érezhetjük magunk.

Bár egyesek a kínai textilipar varrógép nyomorította napszámosait vizionálják Koczan kisasszony fejkendős-turbános leányaiba, a lázadással mindnyájan egyetértünk. Legszívesebben kezünkbe ragadnánk a nyitó jelenet elemlámpáit, hogy önjelölt Luciferekként, szárnyaszegett, bukott jószágokként világítsunk bele az évezredes emberi nyomorba, sötétségbe. Tíz perc alatt, valóban jelentős változás!

Bianca Koczan magyar származású, német tervező munkaruhabemutatója - Design Hét 2007, Goethe Intézet, 2007-10-11

Mindent Bianca Koczan, magyar származású, német divattervezőről a HazaiDivat.hu portálon


Írta: MZ , Dátum: 2007-10-23






ALMAF