Tamás, az igazságos...

Házigazdám készséggel invitál beljebb, már az előtérben le vagyok nyűgözve, a fali fotósarok nehezen ereszt.


Mi meg nem fordul az ember fejében, ha egy Királyhoz készül vendégségbe (aki ráadásul még divattervező is…)? Öltözzön is fel, meg ne is… trendi cuccokba bújjon, vagy azokba inkább mégse, túl elcsépelt, farmert húzzon, vagy inkább a virgácsait láttatni engedő szoknyát részesítse előnyben, pulóverrel kombinálja vagy esetleg zakót passzítson az öltözethez? Akár így, akár úgy dönt, marad dilemma bőven. (Ragaszkodjon-e a jegyzeteihez vagy merész módon kezdjen improvizálni, amint átlépi a küszöböt s a látványtól egyik ámulatból a másikba esik?) Előbb persze még meg kell érkeznie. Az sem megy simán.



A kaputelefonnal semmi gond, megcsörren, a riportalany készségesen fel is emeli a szobájában csörgő kagylót, halkan beleszól: „második emelet, folyosó vége”. A riporter nyakába kapja a lépcsőfokokat, miközben „szalad”, a markába gyűjt papírzsebkendőt, mellyel az izzadságot itatta fel tenyeréről, diszkréten fekete bőr retiküljébe rejti. Épp elkészül a kényes művelettel, mire megérkezik. Csönget. Öreg néni áll az ajtó túl felén, csak kezdetben lepődik meg, majd odabenn, immáron a lakásban, peckesen vágja ki magát: „Kezit csókolom, Király Tamáshoz jöttem”. A néni nem jön zavarba: „Azt hittem kislány, maga az a szomszédból, tolmácsolni jött. Én nem tudok németül, a Gizike meg…”. Hallgatná tovább, de muszáj sietnie, udvariasan elnézést és útbaigazítást kér. A néni, közvetlen a folyosó sor végén lévő elágazásra bök, ha eddig nem, most lesz okos, valahol a látszatvég mögött rejtezik az igazi vég. A valóságos. Király Tamás ajtaja már résnyire nyitva, nem kérdezi, miért érkeztem ilyen soká, én meg örülök, hogy megúszom, nem kell töviről-hegyire beszámoljak aprócska tévedésemről. Nem vetne rám túlontúl jó fényt így első látásra, cseppet sem növelném a bizalmát…

Házigazdám készséggel invitál beljebb, már az előtérben le vagyok nyűgözve, a fali fotósarok nehezen ereszt. A „nappaliban” hosszú, fekete asztal, akár egy középkori lovagvárban, ide csüccsenünk. A falat ugyancsak sötétben úszó kendő borítja, „kárpit, internacionális gótika” – majdnem helyben vagyunk. A plafonról Király Tamás varázsos ruhakölteményei lógáznak alá, közvetlen az akvárium mellett (szomáliai albínó brekucik, esküszöm) holdjáró ezüsttopánok csillognak. Leírhatatlan az élmény, itt minden Király Tamás varázsos lényéből fakad, a berendezés stílusosan sugározza vissza házigazdám egyéniségét. A tévé tetején üres, égbenyúló fekete kovácsoltvas kalicka magasodik, a mester fújta le a talált darabot (szégyenszemre persze nem vittem hófehér galambot, vagy ha vittem is, a néninél vendégeskedvén - azon sem lepődnék meg, ha magához Holle anyóhoz lett volna szerencsém -, valahogy megfeledkezhettem róla…).

Interjúzunk. Több ez, mint Vágó Istvános kérdezz-felelek, más, mint a Legyen ön is billiárdos. Telefonos segítség helyett jegyzeteimből puskázhatnék, bár erre nem igen van szükség. Interjúalanyomból folyik a szó, izgalmas minden, amit mesél. Nem órákat, heteket ücsörögve lehetne hallgatni őt, s akkor sem fáradnánk bele (legalábbis, én nem). Tele van sztorikkal, a történetek, ahogy kiejti őket, megelevenednek. London, Párizs, Budapest – mintha repülőn ülnénk, kis híján keresztül-kasul szeljük az egész kontinenst. Szalad, mit szalad, az idő is velünk röpül.

Kifelé menet azon gondolkodik, visszamegy, benéz a nénihez. Hátha tud segíteni. Igaz angolul jobban elpiszmog, halandzsál, a sprechen sie deutschhal legutóbb a gimnáziumban találkozott, de most úgy érzi, mindenre képes. A Királlyal való találkozás lázassá tette, képességeit tekintve is megittasodott. De aztán mégiscsak józan esze győzedelmeskedik. Nem megy sehova, maximum haza. Dolgozni. Formába önteni azt, amiről úgy hiszi, lehetetlen. Nagy nehezen leül könyvekkel telizsúfolt asztalához és elkezd írni. Mondatot biggyeszt mondat után, alig tudja befejezni. Mi ez, ha nem varázslat?


Írta: MZ , Dátum: 2007-02-01






ALMAF