mágia?

Tóth Bori elvarázsolt. Nemcsak engem, nemcsak a múzeumot, szerintem az egész környéket.


Tóth Bori nem is egy hasábot, legalább kettőt érdemelne, hogy dicsérjem. Nemcsak nagy-nagy tehetséggel megáldott divattervezőként, földi halandónként is, kedves, kivétel nélkül mindenkit magával ragadó személyt, jelenséget ismertem meg benne. Anno, már a Grand Caffe Octogonban lenyűgözött természetességével, a mosolygós, vörös hajú „lány”, Tóth Bori divattervező, akkor is, ott is előzékenyen bánt közönségével, a topmodellek okozta kis csúszás miatt, nyakra-főre kérte az elnézéseket a késedelemért. Pedig megérte várni, ahogy a november 28.-án a Kiscelli Múzeumban tartott 2006/07 ősz/téli Tóth Bori divatbemutatóra is



Bár meg kell jegyezem, a beavatás számomra mégsem a díszletek által átlényegített épületegyüttesben kezdődött. Nem hinném, hogy Tóth Bori keze lenne a dologban, inkább saját ügyetlenségemnek köszönhetem (sajnos nem ültettek GPS-t az agyamba), mindenesetre mit lehet tudni, miért tévedtem el. Lekászálódván a dugig tömött 17-es villamosról, jó szándékú, idős hölgy kalauzolt, akkor még úgy hittem, a kultúrintézmény irányába. Csak caplattam, caplattam fölfelé, emlékeztem rá (korábban a botrányos-véres Nitsch kiállítást csodáltam meg másodmagammal a múzeumban) hamarosan valami lépcsőfélének kéne következnie.

Az persze nem jött. Szedtem-szedtem a lábam fölfelé, és még akkor sem borzongtam meg, amikor sűrű, sötét erdő közepébe jutottam. Gondoltam, ha útközben netán-tán mégiscsak inamba szállna a bátorságom, legföljebb, majd én is dúdolni kezdek, akárcsak Tita a Topmodell verseny Sírhant műveket idéző 8. részében. (Az eszembe sem jutott, hogy az út végén engem is Tombor Zoltán, divatfotós várna, no meg egy csinos, összkomfortos kis koporsó…). Még tettem néhány lépést fölfelé, elszántan, mindenre kész, amikor az egyik bokornak látszó szürke foltcsomóból, rusnya feketemacska ugrott elém. Hál’ isten átszaladni, nem szaladt át előttem, de akkor is.

Hirtelen 180 fokos fordulatot tettem, futva iparkodtam kifelé a rengetegből. (Majdnem térdig gázoltam a sárban, ünneplőstül, tűsarkúban, el lehet képzelni!). Mikorra aztán nagy nehezen ráleltem a helyes irányra, lépcsők, átjáró, múzeum, még nagyobb meglepetésben volt részem, a borzongás tovább folytatódott. Fáklyák, teamécsesek világították meg a kerthelyiséget, sehol, egyetlen lélek.

Mire elkezdődött a divatbemutató én már túlvoltam mindenen – gondoltam naivan – pedig dehogy! Tóth Bori leleményes fantáziájának köszönhetően éppen az 1880-as évek legeslegközepén csücsültem-bámészkodtam néhány század magammal. Nem tudom, kényelmetlen volt-e az ülés, a parkettán is ellettem volna, a krinolinos, uszályos, fekete költeményeket csodálva, lassanként már oda utam viszontagságait is elfeledtem, sajgó tagjaimról nem is beszélve.

Tóth Bori elvarázsolt. Nemcsak engem, nemcsak a múzeumot, szerintem az egész környéket. Lehet, nem is sejti, milyen boszorkányos erő lakozik tulajdonában, de én hiszem, váltig hiszem, hogy aznap széles vidék a divattervező tudományának hatására alakult át, olyannyira, hogy bűvészerejének még a borzas cicuska sem állhatott ellent. Hazafelé, felpúpozott háttal, nyávogva-nyivákolva, nem átallott ismét csak elém ugrani.


Írta: MZ , Dátum: 2006-12-03






ALMAF