eltapsolt felvételi - S. E. Modell Iskola

Ennyi koreográfia elsajátítása a MegaTáncosok becsületére vált volna – jegyeztem meg én – aki még, eszméltem rá újra, tapsolni sem tud.


Nem is tudom, hol kezdjem. Mert, ha hű akarnék lenni a történelemhez, valahol a nagyon-nagyon régmúltban kellene keressem a Sütő Enikőhöz, pontosabban az S. E. Modell Iskolához kötődő emlékeimet. Eszeveszetten mélyre kéne ássak, és még akkor sem lehetnék teljesen bizonyos abban, hogy az idő távlatából helyesen gondolnék vissza az első találkozás körülményeire.



Az mindenesetre biztos, hogy vasárnap volt, nemcsak, amikor megszülettem, nemcsak most, amikor az S.E. Modell Iskola növendékeinek záróvizsgáját tekintettem meg, de akkor is, amikor magam és drágalátos öcsikém Sütő Enikőhöz mentünk felvételizni. Írhatnám, hogy sütött a Nap, esett az eső, de az időjárás akkori viszontagságairól nem őrzött meg semmit memóriám. Talán valahová a Belgrád rakpart közelébe cipelt minket az anyu, nem voltunk még olyan nagyok, érettek, hogy a saját lábunkon menjünk, „studióháznézőbe”. Én mindenesetre rettenetesen izgultam, öcsém, lévén nem az a rettegős fajta, már kevésbé. Azt is tudom, hogy sok-sok lépcsőt kellett megmásszunk, mire majdhogynem késve, egy fiatalokkal, gyerkőcökkel telizsúfolt nagyterembe érkeztünk.

Akkor még nem sejtettem, mit takar a kifejezés, de szó szerint „előszobáztattak” minket. Akadt valami kivetítő is a helyiségben - abban az időben még nem volt akkora divatja, mint most, szinte élményszámba ment -, a modellstúdió korábbi záróvizsgáit vetítették rajta egymásutánban. Míg a valódi válogatásra vártunk, a filmtekercseket látva öcsivel egyre inkább beleéltük magunkat a szituációba: „Mi, muskétástestvériség hajrá, mi leszünk Sütő Enikő next topmodelljei”.

Mire ránk került a sor, már kevésbé voltunk magabiztosak. A kifelé sorjázók beszámolói cseppet megrémisztettek (kivételesen még a „brúdert” is). Táncolni, énekelni kell majd odabent - festették elénk a rút jövőt.

Hiába a Balettintézetis alapozás, ott helyben, éreztem, a lábamat sem fogom tudni elemelni a földtől, mintha odaragadtam volna a talajhoz, tudtam, ebből óhatatlan bukfenc lesz. Mire ránk került a sor, önbizalmunk kellőképp megtiporva, szinte lesütött szemmel léptünk keresztül a küszöbön. A szépséges Sütő Enikő ült középen, a zsűri pulpitusán, mellette jobbra is, balra is, két-két félelmetes úriember. Mi, gyerekek, előttük sorakoztunk vagy öten. Mindenkinek egyenként kellett kilépnie a falanxból, amikor szólították.

Nem húzom tovább, lényeg a lényeg, Enikő ütemesen eltapsolt egy részletet valamelyik népdalból, amit nekünk hűen vissza kellett volna adnunk. Mondanom sem kell, mi öcsivel össze-vissza csapkodtuk csak tenyereinket, csoda, hogy nem lettünk kiválasztva? Anyu egész nekiszontyolodott, hazafelé nekünk kellett vigasztalni, ne bánkódj, majd máskor, máshol, de legközelebb bizonyosan sikert aratunk.

Míg vasárnap a BM Duna Palota gyönyörűséges épületében megrendezésre került záróvizsgára várakoztam, óhatatlanul újra lepörgött előttem e kis film. Sőt, még a gyomrom is összeszorult, mintha ez alkalommal legalábbis öcsinek és nekem kéne színpadra állnom. Együtt éreztem a növendékekkel. Ennyi koreográfia elsajátítása a MegaTáncosok becsületére vált volna – jegyeztem meg én – aki még, eszméltem rá újra, tapsolni sem tud. Persze ezúttal kivételt tettem, a műsor végeztével, így, vagy úgy, de össze-, összecsaptam a tenyeremet a három órás divatszínházat ünneplendő. Remélve, Sütő Enikő a tömegből nem hallja ki disszonáns zajongásomat, vagy ha kihallja is, kivételesen nem orrol meg érte.


Írta: , Dátum: 2006-12-15






ALMAF