My backstage – avagy hogyan készül fel az újságíró a derült égből divatbemutató-ra

My backstage – avagy hogyan készül fel az újságíró a derült égből divatbemutató-ra

Rohangáltam. Nem ez nem költői, azaz írói túlzás, valóban rohangáltam, méghozzá ajándék után, s kénytelen kelletlen beláttam, lassan kifutok az időből. Az egész kedd délelőttömet születésnapi ajándék keresgélésével töltöttem, de persze semmi sem lett abból, amit kigondoltam jó előre.

Pedig én szeretem megtervezni a dolgokat, szépen átlátni, mire mennyi időt kell szánnom, s utána rendben be is tartani azt. Nem vagyok én fejetlenül ide-oda kapkodó személyiség, inkább amolyan fontolva haladó… És tessék, hiába a pontos terv, van úgy, hogy mégis beüt a váratlan, például elviszik az ember orra elől a kiszemelt ajándékot. Hát ez bosszantó, de még annál is több, hiszen így felborul a napirend, s a tervezett maximum 1 órás vásárlás helyett az egész délelőtt rámegy a hiábavaló keresgélésre, a fejetlen boltba be, boltból ki rohangálásra. Délután 3 felé már nem is voltam ideges, csak fáradt és mérhetetlenül csüggedt. Kész, vége, nincs tovább, finito, feladom…vagy mégsem? Nem, mert egy bevásárlóközpont műszaki osztályán mégis megleltem, amit kerestem. Boldogan, már-már felvillanyozva ragadtam magamhoz a zsákmányt, s miután a pénztártól távoztam, a megkönnyebbüléssel együtt a mérhetetlen fáradtság is a nyakamba szakadt. Nem vágytam másra, csak arra, hogy hazagaloppozva elnyúljak az ágyon. Mielőtt azonban egyetlen lépést is tehettem volna legfrissebb tervem megvalósítása felé, megcsörrent a mobilom, azaz csak pittyentett, jelezvén, valaki sms-t küldött. Mit sem sejtő vígsággal bontottam ki az üzenetet, amelyben az állt, hogy 3 óra múlva itt és itt kéne lennem, a Pastell Studio bemutatóján. Tervem tehát megint füstbe ment, a kora esti hencsikélés édes gondolata messze szállt tőlem, maradt a munka, s a tudat, hogy este 10-11 előtt nem mondom: home, sweet home!

Mégsem ez lett a legfőbb gondom, első nekifutásra inkább az aggasztott, amit az egyik kirakat fényes üvegében megpillantottam. Miképp is foglaljam össze… Közepesen hosszú, sötét hajú, meglehetősen nyúzott arcú lányt láttam, egy vásárláshoz nagyon kényelmes, ám cseppet sem kecses csizmában, farmerban, egyszerű, fekete pulcsiban. Igazából nem nézett ki topisan, csak épp valahogy nem egy divatbemutatóhoz öltözött. Mit kéne tenni? Hazamenni, átöltözni nincs idő, mivel nem a szomszédban lakom – morfondíroztam, a lányt - azaz magamat - nézve a kirakat üvegtükrében. Aztán az is átvillant a fejemen, hogy a bemutató helyszínéül megjelölt éttermet sem ismerem, s nem tudom, miként is jutok majd el oda. Arról nem is szólva, hogy se diktafon, se jegyzetfüzet nem lapult a táskámban, még szerencse, hogy legalább tollam akadt. Szégyen – gondoltam -, egy újságíró, akinél nincs jegyzetfüzet. Így hát elindultam, hogy valami papirost szerezzek, amire majd írhatok, de természetesen égen-földön nem találtam ilyen dolgokat árusító boltot az egész bevásárlóközpontban. Végül mégis akadt egy (egyetlenegy!), ahol be is szereztem nélkülözhetetlen munkaeszközömet. Már csak a ruha és a helyszínre való eljutás problémáját kellett megoldanom. Egy ideig játszadoztam a gondolattal, hogy veszek valami alkalomhoz illőbb ruhadarabot: egy blúzt, netán egy cipőt – őrület, mennyire meg tudja változtatni az ember viseletének összbenyomását egy másik cipő! –, egy csinos nadrágot (ahhoz viszont másik cipő kéne…ördögi kör), de végül letettem a hirtelen vásárlás ötletéről, elvégre nem szerepelt a tervben… Néhány telefon után azt is megtudtam, nagyjából merre kell indulnom az Apetito étterembe. Már csupán a tömegközlekedésre kellett ezt az információt átkonfigurálnom – mondhatom, ez sem ment könnyen, nem ártana ilyenkor egy GPS – majd jó egy órát számolva az utazásra, indulhattam is. Némi restaurálást azért végeztem magamon mielőtt elhagytam a fűtött multikultit, s kiléptem a szemerkélő esőbe. Viszont legalább esernyőt hoztam, így nem ázott verébként érkeztem a helyszínre, sőt olyan gyorsan felértem a hegyre, hogy még a Halászbástyáról való nézelődésre is maradt időm, s így a látványtól és a párás, mégis kellemes esti időtől igazán felfrissülve, jókedvűen léptem az étterembe. Kész happy end.

• Ekhó