Sziget 2003 (július 30-tól augusztus 6-ig)

Volt egyszer, hol nem volt egy ötlet. Hogy mi lenne ha? Mi lenne, ha lenne egy nagy rét, rajta sok jó ember?


Volt egyszer, hol nem volt egy ötlet. Hogy mi lenne ha? Mi lenne, ha lenne egy nagy rét, rajta sok jó ember? Sok jó ember meg úgy élne ott egy hétig, mintha másból sem állna a világ, mint kaja, pia, zene, csajok, meg ami még belefér? Hátunk mögött hagyva a cudar világot, úgy élni akár egy hatalmas kommuna, étel- és élvezetközösségben, kicsapva a fűre, akár a vadlovak? És ha már így összejöttünk, zenéljünk is, legyen mitől pezsdüljön a vér!



Anno   Az elképzelés persze nem teljesen egyedi: volt már ilyen hajdanán, a hippi nemzedék hőskorában, nem kevés sikerrel, és még nagyobb visszhanggal. Akkor úgy tűnt, egyszeri és megismételhetetlen. Bizonyos szempontból persze az is maradt, hiszen az akkori előadók közül sokan váltak a korszellem mártírjaivá. A hippi mozgalom jelszavait - ’Szeretkezz, ne háborúzz!’ vagy ’Élj gyorsan, szeress intenzíven és halj meg fiatalon!’ -  nem egy hippi-idollá nőtt művész törvényként vitte végig saját életén.

Így tett Jimi Hendrix is, aki akkor és ott még szenvedélyesen pengetett, ráadásul a fesztivál záróelőadójaként. Aki ott volt, az biztosan emlékszik rá: a rossz időjárás miatt a rajongóknak hétfő reggelig kellett várniuk a koncertre – igaz, a hanghordozók tanúsága szerint, megérte. De ott volt Janis Joplin is, a fekete blues fehér énekesnője, és mindig rekedt hangján panaszosan búgta a mikrofonba: ’A koncertjeimen több ezer fiúval szeretkezem,  végül mégis mindig egyedül megyek haza.’ Ez volt Woodstock, 1969-ben.

Aztán eltelt néhány év. A hippi mozgalom lecsendesült, ahogy az iránta érzett harag is elkopott. És jöttek a Woodstock utánérzések. A szabadságvágy, és a ’lehet máshogy is, mint öltönyben’, meg a ’pénz nem boldogít’ megmaradtak a mindenkori fiatalság jelmondatainak. A  legendás fesztivállal pedig olyan távlatok nyíltak a gyülekezés szabadsága és a tömeg-érzés területén, amit már nem lehetett visszavonni. Igényt teremtett. A mai fesztiválok már erőszakkal és üzlettel tupírozott utódai a hajdanvoltnak, némelyikük pedig inkább csak ’tömegvonzásában’  hasonlít az eredetire. Talán csak a vonzerejük titka közös: zárjuk ki a külvilágot, érezzük jól magunkat együtt, és lehetőleg minél többen.

Az egymás után születő fesztiválok szele végül elérte hazánkat is. Kellett már egy magyar Woodstock – nem pejoratívan, csak jelzőként. És 1993-ban megszületett a Diák Sziget ’Én egy világegyetmista vagyok’ szlogennel. Ha annak idején ismerősen csengett, akkor valószínűleg  hallottál már Sziámit. Az együttes frontembere és dalszövegírója – emellett diplomás bohóc és közkedvelt ezoterikus - Müller Péter Sziámi volt ugyanis az egyik életre hívó. A jegyet akkor még cérnára fűzött nyakbaakasztós papírlapok szimbolizálták. Ment is a cserebere a korán távozó későn érkező szigetelő cimbik között. Az Óbudai-szigetet ellepték a punkok. Soha annyi tarajost nem láttam a városban, mint a mindenkori augusztusi sziget-hetek alatt. Előtte, utána: szolidan lenyalva. Hiába, Budapest nem London...
 

Aztán akadt állandó szponzor is, aki mindjárt névadói szerepkört is követelt a pénzéért: így lett a diákból szénsavas üdítő. Több jött a korosodóból, kevesebb a punkból. Az ok – az egyre színvonalasodó programkínálat mellett – a jegyárak rendes évenkénti emelkedésében is keresendő. No meg abban, hogy – mint sokminden más az egyhetes rendezvényen – a szigetjegy is profi lett. Műanyag karszalag ravasz patenttal. Ha elbénáztad a csatolást, érvényes heti belépővel is a bejáratnál ragadhattál. És ilyenkor bizony eltelt egy félóra is, mire a marcona biztonsági őr szőrös szívét sikerült meghatnod a krokodilkönnyeiddel. A ’Kell egy hét együttlét!’-ből mára szelíd anyázás lett. A szervezők az átlagéletkor tendenciózus emelkedésére alapozva, no meg az immáron évtizedes múltra visszatekintve joggal buzdítják a szimpatizáns fiatalokat a ’Hozd el Anyádat is!’  jelmondattal.

Most

És hogy mivel készült a Sziget a 10. szülinapjára? Igyekezett még inkább felnőni a feladathoz. Szelektíven gyűjtette a szemetet és hangmentesen zárta körül a hangos helyszíneit. Melyek között az idén csak egy-két friss hús volt föllelhető – lévén a szerevezők inkább a tökéletesítésre törekedtek, semmint az újításra. Ráadásul joggal. A helyszíneknek ugyanis se szeri, se száma. Kezdve a zenei színpadoktól, a mozin és a sporthelyszínen át a színház és táncsátorig programok izgalmas kavalkádja, bármerre mész. Az utak mentén kézművesfoglalkozások, óriástársasjátékok és off-line chatelési lehetőség – szóval a szokásos hóborttok.

  Újdonság volt viszont a Divathelyszín, amit az egyik kereskedelmi rádió hajójáratának kikötöjében állítottak föl. A nyugágyak és napernyők vonzó tengerében még iszapbírkózást is szemlélhetett a nagyérdemű rögtön a Budapesti divatiskola ’Fehér’ című divatbemutatója előtt. Közvetlenül a trend-helyszín mellett kapott helyett az egyik kereskedelmi médium legújabb valóságshowját népszerűsítő túlélőpark, lélegzetelállítóan veszélyesnek ígérkező gyakorló pályájával.   Ha aztán az ember megelégelte a bícshangulatot, átevezhetett intellektuálisabb vizekre. Felkereshette például a Civil Sátort, ahol a Vienna Táncszínház amatőr, ámde annál lelkesebb táncosai elrettentés és okulás céljából drogtáncot jártak. Nekem különösen az a rész tetszett, amikor függőségbe keveredett hősnönkkel drogokat színbolizáló fantomok járták kegyetlen haláltáncukat. A katarzis menetrendszerűen érkezett. Nem is csoda, ha ezek után megkívántam a biobodzaszörpöt, na meg a salsát. Merthogy az Afrika faluba érkezvén kubai tüzes menyecskébe botlottam, akiben komoly elszánás volt arra, hogy alkalmi tanítványival elsajátíttassa a csípőrázás tudományát. Aki pedig szeretett volna valami igazán afrikait, az pár méterrel odébb békésen hallgatta a reggit, és a haját rasztásította. Ahogy alkonyodott, úgy komolyodtak a programok. Késő estére pedig elérkezett az idő a csodacsináláshoz. Kezdődött az egész az Afrika faluban, ahol egy hatalmas fát és noé bárkáját egyszerre szimbolizáló színpadkép köré törzs ruhába öltözött, vad táncot járó fekete lányok és legények csoportosultak. Színpompás, életteli kavalkáddal tüzesítve az egyébként is meleg nyáréjszakát.

Aztán átsétálva a nézőtérré avanzsált domb túloldalára olyan látványbn volt részem, amitől leesett az állam. A Szabadtéri Színház és Táncsátorban lépett fel a Cie Choréam nevű francia tánccsapat Épsilon című produkciójával. Már a nevük is sokat elárul a csapatról: a choréam a ’test’ és a ’lélek’ szavak ötvözete. A képzett kifejezéssel arra kíván utalni a társulat, hogy a test képes önmagától járni és mozogni, de a tánchoz elengedhetetlen a lélek.

Mindezek után talán meglepő, hogy egyórányi elektric boogie-t láthatott a közönség, az azonban talán még meglepőbb, hogy gépmozgásuk tele volt érzelemmel, szenvedéllyel és gyengédséggel. A fények majdhogynem csak sziluetteket láttattak és az idő is éjfél felé járt, de egy pillanatra sem bírtad levenni róluk a szemed. Úgy mozogtak, mintha csontok náélkül jöttek volna a világra, mégis pontosan és precízen, testük teljes tudatában. Összehangolt gépezetként varázsoltak egy világot, és egy órányi tökéletes kikapcsolódást. Köszönet érte.

Ha az est (illetve nap) fénypontaj nem is, de záróakkordja – számomra – Szabó Réka ’Véletlen’ című tudományos ismeretterjesztő táncjátéka volt. Az alkotók, és az előadó – Mérő László, matematikus – a címadó létét vagy nemlétét fejtegették meglehetősen posztmodern keretbe foglalva. Az ismert tudós közönségbarát fejtegetésit időnként táncosok siserehada szakította félbe – talán véletlenül, talán szándékosan, mindenesetre számomra kevéssé érthető okokból.  Lehet, hogy a franciák tették magasra a mércét, lehet, hogy holtponton ért a produkció időzítése, mindenesetre bevallom, hogy csak félidőig bírtam.

Kisétáltam tehát. Megvolt ez a Sziget is. Szép volt, jó volt, elég volt. De azért az megnyugtató, hogy ez is olyan, mint a Karácsony: lesz jövőre is!


Írta: Darnyik Szilvia , Dátum: 2003-08-07






ALMAF