Nem vagyok okosabb!

Ezek után nem marad más tisztem, mélyen a kamerák kereszttűzébe nézni…, de nem, inkább szemlesütve követem meg olvasóimat


Avagy az írástudók árulása...



Mostanában szégyenszemre megint rákattantam az általam is kismilliószor kárhoztatott, agyonutált tévéképernyőre. Tettem mindezt egy nem is oly rég indult műsor, vetélkedő kedvéért, ahol a puccba vágott, meg-/felstylingolt játékosoknak általános iskolai műveltségükről kell tanúbizonyságot adni. Bibliai ismeretek, matematika, növény-, állatvilág, énekzene, nem ragozom. Alapból humán beállítottságú emberként, számomra is meglepő a tapasztalat, a legkönnyebben még mindig a számtanpéldákkal boldogulok, a szöveges köpönyegbe bújtatott logikai feladatok megoldása kevesebb fejtörést okoz, mint bármi egyéb, pikk-pakk megoldom őket (ráadásul az eredmény is helyes, köszönöm Erika néni – ilyenkor kénytelen-kelletlen rebegek el egy sebes, hálatelt imát egykori számtan tanárnőmnek… sic). Hogy mi dolgoz meg igazán? Eláruljam? Az általam csak helybesírásnak becézett helyesírás! Na végre helybe(n) vagyunk. Ha még nem világos, éppenséggel Dukai Regina divatinterjújához blogolnék. Kezdem mindezt igen távolról, körmönfontan egy lelkes-figyelmes olvasó kedvéért, aki volt oly kegyes, több ízben is nyelvhelytelenkedésen kapni.

Egészen pontosan az irányhármasságot (hol?, honnan?, hová?) jelölő toldalékok (ban,ben, ból, ből, ba, be) pontatlan használatával, összekeverésével „vádolt” a tisztelt olvasóház színe előtt. Az ártatlanság vélelmét mindaddig fenn kell tartanunk, míg bűnösségem be nem bizonyul, míg magamra nem vállalom az inkorrekt ba/be toldalékolást. Mielőtt azonban mélyen a kamerák kereszttűzébe néznék, szabadjon némi kitérőt tennem s az újmagyarkori nyelvi változások sűrű erdejébe kalauzolnom a drága olvasót. (Most biztos képzavarogtam. Mea culpa, mea maxima culpa, de tényleg!).

Szóval: léteznek úgynevezett nyelvtörténeti korszakok (ős, ó, közép, meg új), melyek közül, mi csak az utolsóval foglalkoznánk most, hozzávéve az 1970-től fokozatosan kibontakozó új és még újabb korokat, állapotokat is - hálaistennek csak azokat! sóhajtom hozzá -, melyekben az általunk beszélt/írott nyelv (a görögök szerint a nyelv beszél minket! – és talán ír is - fontos) folyamatosan változik, vagyis a beszélt nyelv hatására az írott köznyelv is, ha úgy tetszik, romlik, silányul, korcsosodik. Tér és képzettség hiányában most csak a ba/be igekötők helyzetére térnénk ki. Na mármost, ami számunkra perdöntően releváns lehet, idézem barátosném újmagyarkori nyelvi változások jegyzetéből: „→ írásban a különbségtétel él, de szóban elsősorban a –ba,-be –t használják. (Az elmúlt 80 év kutatásai szerint a nyelvjárásokban nincs –ban, -ben.)”.

Nyelvjárások! Győr és Kapuvár, Győr-Moson-Sopron megyéhez tartozik, vagyis arrafelé a nyugati, nyugat-dunántúli nyelvjárást kellene „használniuk” a beszélőknek. Tegyük fel óvatosan, Regina esetében is ez történt. A belérögzült alakzatokat használta interjúnk során (ha egyáltalán Nyugat-Dunántúl felé kimutattak ilyesmi jelenséget, ájdontnó), melyeket rossz magam automatice követtem a hangszalag átírásakor. Ebben az esetben nem hibáztam volna.

De ne hárítsunk, hagyjuk is a nyelvjárásokat! Vegyünk, oskolásan nézzünk egy másik példát. Mondjuk maradjunk csak szigorúan az első esetnél, „szóban elsősorban a –ba, -be – t használják”. Egy beszélgetés, mely Dukai Regina közvetlenségének hála, már-már barátivá sikeredik (informális, családias disputát eredményez) megengedi az ilyen nyelvi „inkorrektségeket”, de mi a helyzet magával a papírra, fénykarddal-tollal monitorra rótt interjúval? Az elvégre, mégiscsak egy formális kódban rögzített minemű valamiség. Vagy? Felmerül a kérdés, adott esetben mennyire legyünk, lehetünk lazák/pongyolák? Olvasóinknak az élőbeszéd sajátságait, durvaságait, némelykor finomságait is persze, kell átadnunk, vagy mindenkor, megfellebbezhetetlenül, a lexikalitás kell vigyázó szemünk előtt lebegjen? Nem szeretném eldönteni a kérdést, majd a nyelvítészek, professzorok megcselekszik helyettem. Hajlok rá, úgyis az utóbbi mellett tennék le a Nagyesküt. Egyébként is, hagyjuk a magyarázom a bizonyítványomat…

Meg-/felkérem a tisztelt házat, felszólítom az esküdtszéket, ítéljenek el. De azért nyolc napon túli toll, fénykard vesztésre ne kárhoztassanak, mert akkor egészen oda leszek. Ígérem, meg fogok javulni! Többé még véletlen sem veszem számra feleslegesen a ban/ben, ba/be toldalékokat. És nem is esküdözöm többé. Nem veszejtem (el) nyelvemmel együtt magamat is.

De azért halkan, csendesen, suttogva engedtessék megjegyeznem, a magam részéről - hacsak a múlt idők (egy t?, két tt?) porából fel nem támad megint valami lánglelkű, hiperkorrekcióra törő nyelvújító nemzedék - , amellett teszem le a lantot, öt, tíz év múlva bizony nem lesz okunk ilyentén nyelvhelyességi problémákról diskurálni. Ban/ben el-/kiveszik majd. Buta és modortalan módon ELTEMESSÜK (tjük helyett), ahogy szlengesítve szép magyar stílusunkat engedtünk a be igekötők (beájul, behisztizik, betesped, stb…) számomra legalábbis időnként fülsértő térhódításának is. Szögletes zárójelbe az okosoknak [a téma még jeles költő-profunkat, Nádasdy Ádámot is megihlette egy novelloid esszé erejéig].

Ezek után nem marad más tisztem, mélyen a kamerák kereszttűzébe nézni…, de nem, inkább szemlesütve követem meg olvasóimat: „Nem vagyok okosabb, mint …” (ide akárki, akármit, kérem alássan tetszése/ízlése szerint beilleszteni). Szívből remélem, minden nyelvhelytelenkedésem dacára, Dukai Regina őhölgyeménye, azért mindnyájok/ mindnyájatok tetszését elnyerte. Helyeztessék rá a hang-, szemsúly. Mikrofonostul, nélkül, megérdemli. Én meg, félreértés tényleg ne essék, köszönöm, várom továbbra is az építő kritiká(ka)t, míg isa, por és homu nem vagyok, tanár urak kérem, továbbra is gyűjtöm a fekete pontokat!


Írta: MZ , Dátum: 2007-09-09






ALMAF