A szülő az szülő

Valaha a mi szüleink is azt mondták a sajátjaiknak: Én sosem fogom megtiltani a gyerekemnek, hogy… aztán mégis megtiltották nekünk

Gyerekkoromban balettoztam – vagy valami hasonló. Megtanultuk az alapokat, de utána mindenféle más táncot is elsajátítottunk Latabár Katalin és a cserfes zongorista kisasszony lelkes vezénylésével. Mindegy is minek nevezzük balettnak-e vagy sem ezt az egészet, mozgásnak jó volt, s még valamire… Arra, hogy megtapasztaljam, milyen az, ha a vizsgabemutató előtt izgatott szülőhad zsongja körül az embert.

Élénken emlékszem, minden évben eljött a „vizsga” napja. Persze ilyenkor senki nem kapott osztályzatot, hiszen ez egy délutáni elfoglaltság volt egy pesti művelődési házban, mégis „vizsgaként” maradt meg bennem. Nos, a balettkurzusnak korosztályokra bontott csoportjai voltak, az óvodásoktól egészen a 18 évesekig, s ezen a napon minden csoport előadta a maga vizsgáját, azaz egy koreografált minielőadást, amire majdnem egész évben készült. 3 és 10 éves korom közt - ennek keretében - részt vettem zenés ovis tornán, jártam kacsatáncot, lambadát, palotást, modern ezt-azt, ügyeskedtem szalagokkal, labdával s már nem is tudom még mivel.

De mi is a lényeg? Az izgatott szülőhad, akik ilyen alkalmakkor mindig ott zsizsegnek a gyerekek közt, s feldúlt arcukkal, zaklatott pillantásukkal addig mondogatják a gyereknek: Ügyes vagy, nem lesz semmi baj!, amíg az addig teljesen nyugodt és higgadt csemetét az ájulást súroló lámpalázba kergetik. Aztán leülnek a nézők közé, a gyerek meg marad az anyuka és apuka által ráragasztott félelmekkel, s már csak arra tud gondolni: megbotlik, elfelejti a következő lépést, leesik a színpadról stb.

S miért ez az eszmefuttatás? Nos, a MOM Park tavasz-nyár divatbemutatóján nem csupán felnőtt modellek lejtettek a vajszín kifutón, hogy elénk tárják a legújabb trendeket, hanem apró, loknis lánykák és szeppenten mosolygó kisfiúk is, akiket a nézőtéren üldögélő anyuka és apuka izgatott tekintettel bíztatott – bár, hogy a világításból mit láttak a gyerkőcök az megint kérdéses. A kamerák és digitális fényképezőgépek mögé bújó apukák jobbról balra, majd balról jobbra evickéltek, botladoztak a kábelek közt, a kifutó összes oldalán, hogy lencsevégre kapják szereplő csemetéiket, engem pedig a kuncogás kerülgetett, ki tudja miért. Talán azért, mert jól ismertem ezt a szituációt: álltam már a színpadon izgatott gyerekként, s lehet, egyszer még kamera vagy fényképezőarcú anyukává is válhatok, aki szenvedélyes kattintgatással tölt majd el egy estét, míg a gyermeke odafenn izgul (bár biztos, hogy nem az én felesleges zizegésemtől). Mókás lenne, s most még csak kuncogásra késztető gondolat, de ki tudja, talán egyszer…az élet olyan kiszámíthatatlan. Valaha a mi szüleink is azt mondták a sajátjaiknak: Én sosem fogom megtiltani a gyerekemnek, hogy… aztán mégis megtiltották nekünk. A szülő az szülő...

• Ekhó