Már megint filozofálok...

A magam részéről már azért is becsülöm, hogy tizenhétévesen volt mersze a saját lábára állni, s azóta is példaértékű szorgalommal járja a nagyvilágot, saját útját


Lassanként egész biztos leszek benne, pályát tévesztettem. Olvasva a Csősz Bogi interjúhoz írott hozzászólásokat, ismét védőügyvédi szerepkörömbe helyezkedtem.



Na jó, tudom a paraklétoszi helyzetvállalás éppenséggel az írástudóktól sem áll messze, elég csak a valahai nagy, bölcs Kölcseyre gondolnunk, mégis kétségekkel elegy buzgósággal fogok neki apoteózisomnak.

Bizony Isten kétségeim vannak, hisz jelen esetben nem azért szeretnék vitába szállni, hogy egyszer s mindenkorra tisztázzam ki, mikor s hogyan léphet a mélyen tisztelt topmodellek sorába, inkább csakúgy a személy mellett kardoskodom. Lehet, hogy velem van a baj, de interjúkészítés közben magam mindig az embert próbálom megkeresni a nagyság mögött. A tapasztalatai, életszemlélete, lelkének gazdagsága érdekel, mindaz, ami hozzásegítette / folyamatosan hozzásegíti őt ahhoz, ami.

Már Márai is megmondta / -írta, a tehetség önmagában édes kevés, bizony a kiválasztottaknak szorgalmasnak is kell lenniük, különben ott ette meg a fene az egész adottságukat. Ha Csősz Bogira gondolok, nekem egy ízig-vérig életvidám lány jut az eszembe (hadd tegyem hozzá magabiztosságtól sugárzó mosolyát, melytől lénye is sugárzik), aki, ha kell, ha nem, akár tulajdon vérével is segíteni igyekszik pályatársainak.

Jótanácsait persze senki sem köteles megfogadni, mondják is, mindenki a saját kárán tanul, mégsem hiszem, hogy azt a tudásanyagot, amit megosztott velünk sutba kell vágni, csak mert úgy gondoljuk tévedésből kapta, szerezte titulusát. Az ellenvéleménynek helye van, de támadni egyetlen szócska miatt, nem tudom, érdemes-e egyáltalán. Nem hiszem, hogy a sok munka, mely Csősz Boglárka háta mögött áll, elintézhető, lekicsinyelhető egyetlen legyintéssel.

A magam részéről már azért is becsülöm, hogy tizenhétévesen volt mersze a saját lábára állni, s azóta is példaértékű szorgalommal járja a nagyvilágot, saját útját. Még az is előfordulhat szerencséje (is) volt. Irigyei persze mindig lesznek, megszoktuk, hogy a teljesítmény mögötti erőfeszítésekkel nem számolunk, csak az eredményeket figyeljük, mely mintha egyre-másra magától hullana az illető(k) ölébe. Emberek vagyunk és, hogy kellőképp pesszimista legyek, egymásnak farkasai. De - még mielőtt acsarkodva a másik torkának esnék - legalább gondoljuk át, mit nyerünk, veszítünk vele.


Írta: MZ , Dátum: 2007-03-24






ALMAF