A rettegés foka?

Sipos Zita érdemeit elhallgatván még Szent Péternek is leesik az álla, vagy mit tudom én, még milyen csodákra vágytam


Ha riportalanyaim közül valakitől ezideig igazán tartottam, no az a Topmodell című műsort sokszor karakán, néha csípős megjegyzéseivel „végigasszisztáló”, kőkemény zsűritag, nem mellesleg drákói szigoráról ismert, világbajnok sminkmester, Sipos Zita volt. Azt hittem, ha találkozásra kerül sor, a varázsos make-upok félig-meddig koronázott királynője, keresztbe le fog nyelni.



Még egy épkézláb életírást sem találtam róla se az újságokban, se az interneten, sehol, pályája meghatározó eseményeiről, fordulatairól vajmi kevés információt szereztem. Kérdezni viszont, riporternek kötelező. Tudtam, nem lesz nyerő, ha sematikus sablonokba burkolózom.

Hogy a szarkazmusáról híres „néni” még akkor sem harap, ha rendkívül értékálló anyagból gyúrták, kellő tehetséget és alázatot csepegtetve szívébe, lelkébe, arra csak az első találkozásnál jöttem rá. A telefonon egyeztetett interjúidőpont a háttérben lévő kozmetikai gépek zakatolásával nem adott alkalmat rá, hogy Sipos Zita tettvágytól fűtött szemébe nézzek, hogy beigazolódva lássam, amit már a tévéből szemlélve is kapizsgáltam, a 120 %-os teljesítményért mindenre hajlandó. Azt ugyan kevésbé szereti, ha munka közben zavarják (ki nem?), mint tettem én diktafonommal, de ha interjúról van szó, előbb-utóbb hajlandó szemet hunyni az őt ért kellemetlenségeken.

A szalonban lévő hófehér, a vártnál kevésbé süppedős bőrkanapén csücsülve lassan-lassan elszállt belőlem minden kezdeti mulyaság, nem éreztem többé, hogy kanapéstul együtt - vesszen, aminek veszni kell alapon -, mindjárt a földbe süllyedek. Épp ellenkezőleg. A szalagot bőszen csévélő, hangrögzítő készülékem berregésére hajlamos voltam azt hinni, a menny láthatatlan zsalugátereit tárják szélesre előttünk. Sipos Zita érdemeit elhallgatván még Szent Péternek is leesik az álla, vagy mit tudom én, még milyen csodákra vágytam. Hiszen csodálatos volt az is, hogy a sminkmesterrel szemben foglalhatok helyett, hogyha csiga lassúsággal is, ámde mégis biztosan sikerül egyre közelebb kerülnöm a szigorúsággal, komolysággal, maximalizmussal körülbástyázott személyiséghez, aki a beszélgetés (szándékosan mondok, írok beszélgetést interjú helyett) vége felé még mosolyogni, urambocsá nevetni is hajlandó volt.

Hazafelé megittasulva vágtam neki, gyalog, a villamosmegállónyi kilométereknek. A Nap ugyan előtte is szikrázóan sütött, de mi volt, mi lehetett az, ahhoz a szívet melengető sugárzáshoz képest, amit az interjú után éreztem én?


Írta: MZ , Dátum: 2007-04-18






ALMAF