Báli vesszőfutás

Báli vesszőfutás | HazaiDivat.hu - A magyar divat online otthona

Amikor én még kislány voltam… arra gondoltam, ha megnövök, királylány leszek. Hosszú, uszályos ruhákban járkálok majd a palotámban, s teliholdas éjszakán, egy mesés bálon találkozom majd a hercegemmel, aki bizony fehér lovon vágtat majd el velem az Óperencián is túlra.

Az évek során felnőttem, lemondtam a királylányságról, a palotáról és a fehér lóról is, a hercegi cím sem feltétel már, ha valaki el akar ragadni az Óperencián túlra. S mikor már végképp beletörődtem, hogy álmaim a múlt homályában ragadtak, jött a villámcsapás, lesz bíz részem mesés bálban, hét országra szóló dínomdánomban, ha nem is a kastélyom, de a minden álombeli kritériumnak megfelelő Operaház falai közt.

Napokig tartó izgatottságomban arra nem is gondoltam, mi minden kell ahhoz, hogy valaki tényleg megjelenhessen egy bálban, s mikor mindez felderengett bennem, a felhőtlen öröm némi szorongásba csapott át, mivel bevallom, nem lapul a szekrényemben 2-3 nagyestélyi, s akárhogy számoltam is csak pár napom maradt arra, hogy beszerezzem álmaim megtestesülésének egyik legfőbb kellékét…Szorult helyzetemből Tóth Bori segített kimásznom, aki az utolsó pillanatban is elő tudott nekem varázsolni néhány alkalomhoz illő ruhát a kollekciójából.

Szerdán érkeztem a budai műhelybe, s izgatottan szemléltem a szebbnél szebb modelleket, amelyekbe Bori egyik kolléganője segített belebújnom. Mit ne mondjak, már felvenni sem egyszerű egy-egy ilyen csodát, nem is értem, hogy a színfalak mögött, hogyan sikerül a lányoknak úgy belevarázsolniuk magukat a toalettekbe, hogy hajuk szála se kuszálódjon. Elsőként arany-lilába öltöztem, csodás szárnyakra emlékeztető, az ujjakra varrt stólával, ám akárcsak a következő modell, túl bőnek bizonyult, az átalakítás pedig a cipzárak kioperálásával túl hosszadalmasnak. Méretben leginkább egy fekete, szűk szabású, ball mellén érdekes legyezőszerű díszítésű ruha illett rám, amelynek testhez simuló derékrésze sötét smaragdszínben pompázott. Igaz ezt is be kellett gombostűzni itt-ott, de segítőm szerint, ennyi átalakítás belefér még a szűkre szabott időbe.

Mosolyogva megköszöntem az ambuláns ellátást s máris azon zakatolt az agyam, milyen cipőt, táskát fogok viselni ehhez a remekműhöz. Átgondolva a dolgot, arra a következtetésre jutottam, hogy egyik topánom sem megfelelő ehhez a ruhához, pedig az ember lánya azt gondolná, mi sem egyszerűbb, mint egy fekete ruhához cipőt választani. Pedig nem! Az egyik túl fényes, ami nem illik báli öltözékem anyagához, a másik törpesarkú, ami önmagáért beszél, a harmadikat csat díszíti, na nem, a negyedik pedig olyan kényelmetlen, hogy két óra multával már sírva könyörgöm a kegyelemdöfésért, márpedig az Operabálra nem azért indulunk, hogy egész este ücsörögjünk, mint újságíró pedig kész abszurdum ez a verzió. Sebaj, egy igazán alkalmi cipellő elfér még a szekrényben – gondoltam, s naivan az is átfutott az agyamon, hogy bőven elég, ha pénteken indulok új topánkám beszerzésére. Ezt természetesen – mint később kiderült – nagyon rosszul hittem, ugyanis se égen, se földön nem találtam, amit kerestem, ha mégis, akkor rémesen kényelmetlennek bizonyult, vagy épp az én 38-as lábamra nem akadt modell.

Üzletbe be, üzletből ki ezzel telt a péntek délutánom és kora estém, s már a végkimerülés és a dühroham szélén egyensúlyoztam, mikor ráleltem – ha nem is álmaim topánjára, de – egy többé-kevésbé megfelelő cipőre, amely még viszonylag kényelmesnek is tűnt. Persze a táskákkal is akadt némi problémám, ugyanis azt, amelyik otthon lapult a szekrényem mélyén – s amely mind stílusban, mind színben tökéletes lett volna – nem arra tervezték, hogy egy egész túlélő-felszerelést zsúfoljak bele. Illetve ha még csak a női túlélőcsomagnak kellett volna beleférnie…de ennél most kissé többről volt szó, ugyanis el kellett férnie benne – a szokások dolgok mellett – a diktafonnak, jegyzetfüzetnek, két tollnak (mert az egyik biztos nem fog majd) és tonnányi névjegykártyának is. Ehhez pedig komoly méretekkel kellett rendelkezni báli szütyőmnek, amelyet szintén sehogy sem találtam. Végül pont a cipőüzlet mellett leltem rá az ideális retikülre, amely alkalminak, formásnak és kinézetéhez képest meglehetősen tágasnak is bizonyult. Már csak azon kellett bosszankodnom, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna, ha valami véletlen folytán nem utolsóként térek be ide, hanem itt kezdem a nézelődést…De nem loholhattam az elveszett idő nyomában, így inkább elindultam haza.

Másnap 10-re, a megbeszélt időpontban értem Borihoz, ahol ismét felpróbáltam a ruhát, amelyről idő közben kiderült, nem lehet átalakítani maradandó károsodás nélkül, így pedig sehogy sem jó… Pánik! Ezzel jellemezhető leginkább, amit éreztem. Hat óra múlva érkezik értem fotós kollégám, hogy induljunk a bálba…én pedig mehetek neglizsében. Új modellt kell keresnünk – született meg az ítélet. De mit? – gondoltam – Hiszen múltkor mindent felpróbáltam, ami méretben közelített hozzám vagy rövid időn belül átalakíthatónak tűnt. Ám míg én ezen törtem a fejem már érkezett is az új estélyi, amely 3 napja valamilyen okból nem került a repertoárba. Isteni szerencsémre, egy fűzős modellt igazgattak rám, amelyet ha teljesen befűztünk, pont passzolt. Egy cseppnyi felvarrás, hogy ne tapossak a szoknyán, és már vihettem is zsákmányomat. Épp csak letettem otthon a ruhát, már indulhattam is a fodrászhoz, aki háromlevélnyi hullámcsatot, néhány hajtűt döfve gyűrűssé fazonírozott frizurámba és – nem vicc – két flakon hajlakkal fixálva a remeket, engedett utamra. Ezt követte a sminkes (mert bár szoktam festeni magam, azért egy bálra hadd pompázhassak teljes harci díszben), aki órákig pepecselt rajtam, majd valami ragacsos permetet fújt az arcomba „Sminkfixálás!” felkiáltással. Ötre haza is értem, így maradt kerek egy órám, hogy teljesen elkészüljek. Mit is mondjak, ahhoz képest, hogy szépen elterveztem az egész napot, s ama tervben még egy órácska délutáni szunyókálás is szerepelt, éppen elkészültem este hatra…majd komplett menetfelszerelésben idegesen topogva vártam még 30 percet, mert szegény kollégám, felém tartván, eltévedt az ismeretlen homályában. Így némi adrenalinnal spékelve indultam első bálomra, de így legalább nem hiányzott az elmaradt délutáni csendes pihenő.

• Ekhó