Azok az amerikai '50es évek....

Azok az amerikai '50es évek.... A ruhák aranyosak vagy épp szexisek voltak, néhány darab, akár idén nyáron is bátran felvehető lenne

Ágoston Srefánia, azaz a Ticci bemutatója a múlt Amerikájába repített, a rockabillyk és lófarokba fogott hajú lányok idejébe. Személy szerint én szeretem ezt a korszakot, bár nem sokkal többet tudok róla, mint amint az időszakot feldolgozó filmek láttatnak belőle.

Az viszont a szabadságról, féktelen fiatalságról, szórakozásról, sok-sok alsószoknyás ruhacsodákról szól és a zenéről, ami valóban zenének nevezhető. Ki ne látta volna a Grease-t vagy más néven a Pomádét John Travolta és Olivia Newton-John főszereplésével, s kit nem sodort magával az a hangulat? Parádés szereposztás, parádés jelmezek és parádés zenék… meglepő-e a világsiker?

Nem az, ahogyan azt sem tartom meglepőnek, ha valaki nosztalgiát érez az ’50-es évek Amerikája iránt, bár azt, hogy valójában milyen is volt az az időszak, csak az tudja, aki benne élt, nekünk pedig marad egy illúzió róla – amit sugalltak/sugallnak felénk -, az viszont valóban mesés. Hagytam is, hogy néhány órára magával ragadjon ez az illúzió, elvégre megadatott hozzá minden: a bemutatón és az azt követő múltidéző koncerten is jól mulattam, ráadásul a helyszín – a Symbol - is nagyon tetszett, bár az nem az ’50-es éveket idézte. Ennek ellenére fantasztikusan ötletesen rendezte be a designer, érdekesen kombinálva a modern üvegtetőt és üvegasztalokat a rusztikus falrésszel, amely úgy festett, mintha feltornyozott fahasábok alkotnák. De nem volt kevésbé fantáziadús az asztalok egy része feletti megvilágítás sem, amely nem állt másból, mint egy-egy hatalmas karikából, rajta élére állított tenyérnyi fésűkagylókkal, minden kagyló előtt egy-egy izzóval.

A ruhák aranyosak vagy épp szexisek voltak, néhány darab, akár idén nyáron is bátran felvehető lenne, elvégre – szerencsére! – újra divat nőnek lenni, nőiesen öltözködni és - nem csak mini, hanem - bő szoknyát húzni… ismét.

• Ekhó