Mefisztó retiküllel

A lényeg, a mondanivaló, a tartalom minden alkalommal megvolt, de a vizsgabizonyítványhoz az édes kevés


Mióta nem jött össze az angol írásbeli (kétszer voltam középfokúzni a rettegett Rigó utcában) abban a tévedésben éltem, utálok fordítani. Jó, a CNN-t, meg a BBC-t elhallgatom, szinte háttérzajként üzemel a másik szobában, időnként még meg is értek ezt-azt a rettentően magas színvonalon hadart hírösszefoglalókból, de ez még nem jelent semmit.



Azt pláne nem, hogy rajonganék a vaskos szótárakért. A fordításnak alapja volna az állandó, lélekölő nyálazgatás, már abban az esetben, ha az ember nem szeretne nagyon mellémenni a tényeknek, teszem azt kutyának olvasni a macskát, hétnek a hatot, pirosnak a fehéret. Velem mindez már előfordult (persze csak a Rigó utcában). Az istennek sem boldogultam az angol rövidítések feloldásával, ilyen hivatal, olyan vállalat, stb… A lényeg, a mondanivaló, a tartalom minden alkalommal megvolt, de a vizsgabizonyítványhoz az édes kevés. Hogy miért mondom el mindezt? Mert csodák csodája azóta rákaptam az idegen nyelvűm szövegekre, naphosszat bújom a keresőoldalak angol nyelvű lapjait, olvasok. És mindezt (többek között) Miucciának köszönhetem.

Bár minden nagyság életrajza hemzseg a csodáktól, telis-teli van meglepő fordulatokkal – részben talán az utólag gyártott legendák eredményeképp – Prada asszony bibliográfiája engem is meglepett. Elsősorban nem a köré kerekített mesés história, hanem amit mögötte találtam. A hús-vér divattervezőnő nyűgözött le művészi zsenijével. No és kiábrándultságával. Magánemberként épp oly boldogtalan, mint mindnyájan. Minden A-listás tapsol neki, mindig, minden partin éljenezve fogadják, ami számára édes kevés, helyesebben szólva, nem mond, nem fejez ki semmit. Tiszteletet sem. Legalábbis nem úgy, nem olyan formában, ahogy azt Miuccia Prada megérdemelné.

Nem a körülötte lévő felhajtás miatt tervez, egy helyütt úgy nyilatkozik: „ha az ember rossz kedvűen ébred, el van rontva az egész napja. Ha aztán belebújik egy ruhámba és csak gondolatnyival lesz jobb kedve tőle, én már megtettem a magamét.”. Számára a fürdőszobában, a gardróbban kezdődik az igazi siker, nem is a kifutókon. Felhalmozott vagyona, megrendítő nagysága dacára ember maradt, érző lélek – vajha alázatosság nélkül többé nem is alkothatna a jövőben –, ami mindenképp becsülésre méltó, még ha valakinek a Prada márka személy szerint nem is tartoznék a kedvencei közé. Én nem tudok rá rosszat mondani. Egy eredeti táskáért (mondjuk azért a cuki kis fehér retikülért, amit a népszerű Runway Magazin főszerkesztőjének szerepében Meryl Streep hajított irodai asztalának lapjára Az Ördög Pradat viselben), fogalmazzunk úgy, én is eladnám a lelkem.


Írta: MZ , Dátum: 2006-10-19






ALMAF